Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Koncz István: Család-ciklus

berek nem szeretnek műlépbe mézelni”. Ez a nagy család kísérti meg a szélnek eresztett apácát, ez vonzza és csábítja, s ettől menekül, hisz ez cáfolná meg hitét, hogy ti. a föld csak siralomvölgye . ..

Nem adhatjuk vissza a Németh László-művet teljes, bonyolult szépségében, művészi sokoldalúságában. Tény azonban, hogy a nem marxista író, a maga kerülő útjain, dialektikus materialista következtetésekig jut el, s ha van is bírálnivalója művében a marxista kritikának, azért a Nagy család maradandó értékű és alkalmas mű arra, hogy új szempontokat vessen fel, s hogy kitágítsa a család felett vitázó közgondolkodás horizontját. Megoldást, feleletet nem kíván adni, még kevésbé receptet a jövő családjára, de ennek kialakulása felé egyengeti az utat.

Sajnos nem mondhatjuk el ugyanezt az említett Gyárfás vígjátékról Nem szorul bizonyításra, hogy m'aga a komédia műfaja a legkevésbé sem lebecsült fegyver a társadalmi harookban: viszont, sajnos, igaz, hogy mai vígjátékaink zöme, nem a megkövesedett társadalmi konvenciók kinevet- tetésére, s nem a közgondolkodás forradalmi megváltoztatására vállalkozik; hanem legfeljebb az emberi következetlenség gúnyolására. Kacagtató bohózattá szelídül a Lángeszű szerelmesek is, noha ötletében megvan az a mag, amely alkalmas lett volna a gondolatkör merészebb kitágítására. Egy családban az özvegy apa anyakönyvvezető; leánya pedig — maga is válófélben lévő asszony — válóperes ügyvéd. Konzervativizmus és álmodernség ütközik össze, alkalmas arra, hogy mindkettőt következetesen leleplezze, végig lemeztelenítse az író. E vígjáték valamennyi családi konfliktusa azonban abban az ártatlan hepiendben oldódik fel, hogy a legjobb intézmény mégiscsak a házasság. Mégpedig úgy, ahogy az ma készen található.

Befejezésül legyen szabad itt egy személyes élményemre hivatkoznom. A közelmúltban könyv-, illetve filmankétot vezettem egy leánydiókotthon- ban, egy — a hallgatóság által választott — nyugati bestsellerről (Maugham: Színház), és a belőle készült osztrák filmről. Jellemző a család problematikájának közérdekű voltára; a kérdések zápora alatt az ankét eltávolodott a tárgytól, s azon kaptuk magunkat, hegy a családról, a család „túlhaladott” voltáról, vagy másféle jövőjéről, a szocialista erkölcsről, $ azon belül a nemi erkölcsről vitatkoztunk. „Nekünk már nem lehet bemesélni azt, hogy a házasságok az égben köttetnek, és hogy az örök hűséget az isten parancsa követeli — mondta az egyik, tizennyolc éves, érettségi előtt álló lány. — De azt se mondják, hogy az örök hűség azért szent és sérthetetlen, mert egyesegyedül ez felel meg az „örök” emberi természetnek. Mi tudjuk, hogy ez is ugyanolyan misztikus és labilis indoklás, mint az istenről szóló dajkamese. Őszintébb, értelmesebb és igazabb indoklást kérünk, ha azt akarják, hogy megtartsuk a törvényeket. ..”

Merész és kemény szavak (s szerencsésnek mondhattam magam, hogy a pedagógusok közül csak a felvilágosult és liberális, lányai bizalmát élvező igazgatónő hallotta). Őszintébb, bátrabb indoklást a házasság mellett? Igen: sokszor értetlenül állunk a mai fiatalság erkölcsi szabadossága előtt; úgy érezzük, csődöt mond minden pedagógiai gyakorlatunk, s nem vesszük észre, vakon megyünk el a mellett az őszinte és logikus igazolás, azok mellett az érvek mellett, amelyeket a történelmi materializmus kínál. Akad-e pedagógus vagy bíró, aki ma így merészelne érvelni a házasság, a család intézménye mellett: azért van rá szükség, azért védi társadalmi és államrendünk, mert

156