Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szabó Sándor: A gondolkodó színház
színházi habituék tábora, viszi-e magával a könyvekbe is, a holt betűk rengetegébe, a polcok porosodó sorába — elképzelt világát? A korszerű forma egyébként is nagyon devalválódott az örökös emlegetésben. A formai modernség — közhely ez ma már, ha nem is mindenki számára — önmagában édeskevés. A kor életérzésének legrejtettebb mozzanatait, színeit feszítő energiáit, rejtett értékeit megmutatni, a hétköznapok rengetegében élő embert kiterítve és megnagyítva világgá kiáltani, titkait, gondolatait, változó és megváltozott morális, társadalmi, individuális lényét megvallani — ez a korszerű valóság. Németh László Nagy családja egy kis család hámrétegét bontja föl, feszíti szét és könyörtelen hidegvérrel invitál bennünket, kényszerít, húz, vonz annak a belső világnak meglátására, amit felszínesen, félvállról odavetett frazeológiával úgy hívunk: a „mai ember’’. Mi bujkál ebben a családban, ezekben az emberekben, ebben a mozgó, lélegző, gondolkodó vegetációban. Melyek azok a hajszálerek, amelyek összekötik ezeket a lelkeket családdá, amely látszatra veszekedő, vitatkozó, szenvedő, keserű, boldogságot követelő, kívánó, kereső közeg, de a látszat mélyén lappang a végzetes fonál, ami összeköti őket a nagy családdá, a társadalommá. Izgalmasan mai világ ez, nem könnyen követhető ugyan az író útja, de ha megjárjuk, fölolvad bennünk gondolatainak jéghegye. Németh László' nem nyújt illúziókat, álmokat, feledést csepegtető kalandokat — nagyobb, nehezebb, de tartósabb erőfeszítésre sarkall bennünket: a gondolkodás kalandját ajánlja. Szokatlan ez a kaland a kommersz színműveken fölcseperedett nézőnek. Ez a dráma a lélek víz-színe helyett a mélységét kavarja föl, a sokszor már iszaposodó í’étegeket mozgatja meg s kalandja az emberré eszmélés forgatagában hempergetve sodorja a nézőt a kor ideálja felé. Ez a gondolkodó és gondolkoztató színház nálunk ritka vendég, legtöbbször sebtiben vízumot kapott messzeföldi látogató, akit a divatra éhes sznobok tábora táncol körül, miközben azokat a hazai drámákat, amelyek semmivel sem méltatlanabbak a körültáncolásra, fanyalogva agyonhallgatják. Tudom, a formák szemfényvesztő modernsége az, ami e körtáncot ingerli, pedig a művészi korszerű a gondolkodásban és a gondolkodás formáiban bújkál — mégha hiányzanak is belőle a vizuális petárdák. Ez a színház — a gondolkodó színház — nem új, csak szokatlan nézőnek is, színésznek is egyaránt. Itt a szöveg, a mondatok, a szavak hetedik fátylát is fel kell lebbenteni s a maguk mezítelenségében csillogtatni a bennük hullámzó gondolatvilágot. Ezt a színházat nem lehet a még mindig annyira virulens naturalizmus gúnyájába rázni, ez más stílust kíván: a realizmus intellektuális égtájai felé vonzódó absztrahálást. Csak ebben a stílusban feszülnek meg a mondatok, a gondolatok, s csengenek, mint feszített íjon a húr. A divat nálunk igen fölkapta az utóbbi években a formabontó nyugati drámákat. Dürrenmatt, Max Frisch művei színpadot is kaptak, többjük csak irodalmi lapjainkban terpeszkedett rá a közvéleményre: Ionesco, Ada- mov. Igen nagy sikerrel vette ki részét a szellemi importból Miller, T. Williams, korábban a ma már kevésbé divatos, inkább csak emlegetett Sartre. De akár csak e vendégeket nézzük, akár az egész nyugati színpadi új hullámot, hasonló jegyeket tapinthatunk ki rajtuk: a gondolkodás jegyeit. Az ő gondolkodásuk persze merőben más, számunkra idegen, ha formailag tetszetős is, aminthogy hozzájuk képest merőben más Brecht, a szocialista 148
