Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Horváth János: Emberek a pusztán
A harmadik sofőr, a negyedik villamcskalauz... és így tovább. Motor berreg, hazaérkezett a tanító férje. Pedagógus ő is. Hosszúpe- resztegen tanít az általános iskolában. Motoron jár be, télen sítalpakon, meg gyalog. Tanítás után hármasban ülünk a barátságos kis szobában. A férj, Bár- dcsi Balázs 'beszél: a hétköznapokról, a puszta életéről, az ablaktalan világról. Mert számukra nincs ablak a nagyvilágra. Legfeljebb a könyvek, folyókátok, amelyek eljutnak ide is, és a tanítóházaspár várja is az újságokat. Havonta több mint száz forintot költenek sajtótermékekre. Fiatalok mindketten, együtt nincsenek ötven évesek. — Nem, nem vagyunk hősök — mondja Bárdosi Balázs. — Pedagógusok vagyunk, a hivatás tüze tartja bennünk a lelket. Gencsapátiból származom, a feleségem ölbői. Falun cseperedtünk fel, a gyökereink hasonló talajban fogantak. A pusztai élet persze nem könnyű és nem rózsás. A bejárás is nyűgös, s ami a nagyvilágot illeti... Szóval élünk! Ha villany volna, másképpen élhetnénk. — Mi lenne, ha villany volna? — Több volna a kultúra a pusztán. így sem a televízió, sem a háztartási gépek áldása nem jut el hozzánk ... A pusztának több mint 100 lakója van. Mozi még soha nem volt a majorban. Tavaly a tanító megpróbálta elintézni, hogy legalább havonta legyen egy filmvetítés. Erre jó lehetőséget nyújtott volna a gazdaság agregá- tora, filmet a járási könyvtár adott volna. Am meghiúsult a terv, mert egy áramszabályozót (kiegyenlítőt) nem tudtak szerezni. A gazdaság nem nagyon támogatta az ügyet, így hát kudarcba fulladt. Könyvtár van, van is olvasója. Színházat sohasem láttak. A majorban csak öt ember él, aki volt már színházban, de akad köztük olyan idősebb asszony is, aki még várost sem látott. A puszta megette az életét... Az analfabéta A konyhában ülünk, csendesen pattog a tűz. Kérve kér: ne írjam ki a nevét, mert szégyellené. Pedig nemcsak ő tehet róla. Az az élet, amely az övé volt, nagyon nagy szerénységben és szegénységben telt el. Az uraság és az ispán soha nem követelte meg tőle, hogy írni, olvasni tudjon ... Ma sem követeli senki. De a tudatlanság olyan furcsa és elviselhetetlen néha, hogy megfájdítja a szívét. S majdnem mindig háttérbe szorítják amiatt, hogy nem ismeri a betűt. Még a tehenész, akivel egyenrangú munkát végez, az is háttérbe szorítja. Ha jön a telepvezető, őt soha nem hívja, mindig csak a tehenészt. A tehenész le tudja olvasni a számokat arról a kis sárga lapocskáról, ami ott fityeg a tehenek fülén. Dehát, hogyan is lehet élni a mai világban úgy, hogy valaki nem tud írni, olvasni, nem ismeri a betűt? Sóhajt, mint akit lopáson érnek. S mintha csak védekezni akarna, úgy mondja a magáét. Esténként odaül az asztalhoz, amikor a kis elsős Erzsiké tanul. Vele együtt próbálgatja ő is felismerni a betűket. Mar tudja, melyik a „1”, a „c”, meg a „r” betű. De „a bötüket még nem tudom összeparancsolni” — mondja. 142
