Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)
1964 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Horváth János: Emberek a pusztán
távolságok ezek, hátha még repülni tudna az ember! De nem tud. Térdig érő sárban teszik meg az utakat, mert menni kell. Egy tanító és két nyolcadik osztályos diák bejár a faluba. A többiek csak akkor mennek, ha vásárolnak valamit, vagy ha netán orvosra van szükség. Mentő egyetlenegyszer járt a pusztán, akkor is eltörött a gépkocsi tengelye. Azóta ki sem jönnek, nehogy beleragadjanak a sárba. Villany még nincs. Legalábbis az embereknek nem világít. Tavaly az állami gazdaság — azé most a puszta — hozott egy agregátort a majorba. A pusztai emberek megbámulták a fényt, ujjongtak a csillogáson. Am az agregátor nem nekik, hanem a sertéseknek világít. A domboldalon húzódó, nádfedelű kutricákban ég a villany, lent a lakásokban meg a petróleum- lámpa ... Ivóvíz van a pusztán. Az állami gazdaság bevezettette a lakóknak is. Jó ez a víz, tiszta mint a kristály. Kocsma, fűszerbolt nincs. A kenyeret maguk sütik, az ételhez szükséges cikkeket a közeli falvakban vásárolják meg az asszonyok. Azt beszélik a puszta lakói, hogy 1945-ben ide menekült az ispán. Itt húzódott meg három tehénnel, maradék vagyonával, amit az uraságtól szerzett. A volt cselédek adtak neki menedéket. Ám, amikor teheneit legeltette a határban, és megeredt az eső, akadt aki azt mondta: úgy kell neki, rohadjon meg az esőn ... A z i n kólában Két vaksi ablak világít. A régi iskolák áporodott levegőjét érzem. De a szemem mást lát. Vadonatúj sárga padok, szekrények, fekete köpenyes gyerekek, térképek, virágok... A „tanító néni”: mlctsolygós fiatal asszony. Amikor magyaráz, olyan mint egy édesanya, ki a gyermekét tanítgatja. Egytől hét osztályig tizenhét gyerek jár az iskola-szobába. A tanítónő hat órát tanít naponta. — Nehéz? — Egyáltalán nem. Megszoktam. Öt éve tanítok, van gyakorlatom. Két év óta itt vagyok a pusztán. Megszoktam már ezt az életet. Néha előfordul, hogy úgy elmerülünk az anyagban, észre sem vesszük: elröppen egy óra. — Tudnak a gyerekek? Buta kérdés. Visszaszívnám, de már nem lehet. A tanítónő mosolyog. A gyereksereg kimeresztett szemekkel nézi az idegent. Általában mindenkit megbámulnak, aki ide érkezik. —■ Tudnak — mosolyog a tanítónő. — Olyanok, mint a szivacs. Magukba szívnak mindent, ami új. A pusztai gyereknek majdnem minden új, jobb a felvevő képessége, mert minden újnak nagyon örül. . . Az idegen mégis azt hinné róluk, hogy fogalmuk sincs a nagyvilágról. Elképzeli, hogy a gyerekek gondolatvilágát kitölti ez a major. Nem így van. Mokány kis legény ül az első padban, felugrik ültéből, amikor megkérdezem : ■— Mi leszel, ha megnősz? — Motoros — feleli hetykén. — Hát te? — kérdezem egy másiktól. — Traktoros. 141
