Életünk, 1964 (2. évfolyam, 1-3. szám)

1964 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Grábics Frigyes: Győri "beszélő házak"

lyek egyébként az ismételt átépítésektől már szinte jellegtelenek. A zeg- zugok, apró telekméretek mégis múlt századokat idéznek, aminthogy a legrégibb térképeken is nyoma van a Lépcső köznek.

A város fényei és zajai szűrve érnek ide, s a félhomályban építész barátom az egyik házon reneszánsz könyöklőt silabizál. Éppen ott, ahol emléktábla figyelmeztet: „Itt lakott gyermekkorában 1857—59 közt Blaha Lujza, a nemzet csalogánya.” Egy percre álljunk csak meg, míg elmondom ezt a történetet. Valóban itt lakott, csak akkor még nem Blaha Lujzának hívták. A rimaszombati születési anyakönyvbe 1850-ben Reindl Ludovikának van bejegyezve. Apja, anyja színész — művésznevükön Várai—Váramé — ő maga is úgyszólván a színpadon cseperedik fel. Sok színpadon, mert a vándorszínész sors sokfelé vetette őket. Kis szerepekben edződik a színészgyerek, s mire 1856-ban Győrbe kerülnek, néha mar a színlapon is ott a neve. Éppen itt, ahol a korabeli színész közvélemény szerint a legigényesebb a közönség. A magyar színjátszás még a szabadságharc előtt fölébe került a németnek, és ezt a helyzetét az abszolutizmus évei alatt is megtartotta. Egy korabeli győri színigazgató erről így ír: „Győr kritikus város volt, olyan hírben állott, mint Pest; azt tartották, hogy aki a győri színpadon megáll, az aztán mehet akárhová, sőt az olyan pesti színészre, aki előbb nem volt Győrben, a győri közönség azt mondta, hogy az nem lehet művész!.. . Győr azért is büszkélkedhetett oly nagyon kritikusi hírére, meg hogy Bajza és Vörösmarty után náluk van az ország három legnagyobb kritikusa: Hunkár (helyesen: Hínár), Kovács Pál, Zmeskál. Igaz is, kemény három kritikus, s valóban sok javára voltak a tanulni vágyó színészeknek.” A magyar rétegek ekkor csakazért is, tüntetőleg támogatták Latabár Endre országosan elismert társulatát. Az ő örökébe lépett Láng Boldizsár, majd Hetényi József és az imént idézett Molnár György, s náluk aratja első diadalát Várai Lujza.

Nem színész még — 7 esztendős ekkor — de már kiderült, hogy érdemes törődni vele. 1857. jan. 19-én a III. Richardban szerepel, március 22-én a Notre Dame-i harangozó színlapján a neve. Közben apja meghal, anyja újból férjhez megy, micst már Kölési Lujzának hívják a kislányt. E néven aratja első igazi sikerét. 1858. január 5-én a Koldusnőben lép fel, s a Győri Közlöny kritikusa, Kovács Pál így ír: „Dicsérettel kell ma megemlítenünk a kis Kövesi Lujzát, ki Mari, a gyáros kis lányának meglehetős nagy szerepét meglepő színpadi otthonossággal, természetességgel s minden akadozás nélkül játszá, miért méltán megtapsoltatott. Ajánljuk szüleinek a kedves kis gyermek további szorgalmas kiképeztetését, mert ily rejtett bimbókból nyílnak később a büszke rózsák.”

Az igényes kritikust szavai igazolták és további gondosságra késztették a szülőket, a lassan kenyérkeresővé növő gyermek azonban másként látta helyzetét. Emlékirataiban így ír: „Annyit tudok, hegy ha belesülök (ti. a szerepembe), nem kapok vacsorát. Ezt apa minden nap tíznek is elmondja, ettől félek a legjobban, és a borzasztó félelem mián nincs is lámpalázam. Egyszer volt az is Győrben, de akkor még csak nyolc éves voltam.”

A „szorgalmas kiképeztetés”, amit Kovács Pál sürgetett, éveken át folyt. Főleg énekelni tanult, mestere volt többek között Suppé, az akkori operettfejedelem. Ekkor éri először — de nem utoljára — a kísértés, hogy német színésznőt csináljanak belőle. De a szabadságharcos huszártiszt leánya itt—

111