Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Horváth János: Az özvegy (Elbeszélés)
AZ ÖZVEGY HORVÁTH JÁNOS November elején volt az iskola-avató. A falu határát megsuhintotta már a dér — mintha ónnal vonták volna be a fákat és a kukoricák leveleit. Megérett a farkasalma, szétnyíló puha gubáiból pirosán villant ki a bogyó. Késő ősz volt. A falu hallgatott a köd dunnája alatt. A határban alig mozogtak. Az ünnepélyen sokan voltak. Fagyos kis öregek toporogtak az iskola előcsarnokában, amikor beléptünk. Egy nagy zsibongás volt a helyiség, ahol az ünnepély volt. Örömünnep volt ez a nap a faluban, egyedül neki okozott fájdalmat. Ami volt, mind rá emlékeztette, s nem tudott megszabadulni attól a nyomasztó érzéstől, amelyet azóta hordozott, hogy meghívták az isk.ola-avatóra. Ott ült az asztal mögött, szemben a tömeggel. Mögötte vörös drapéria takarta a falat. Arany betűkkel oda volt írva: „Az igazi hősök emlékét nem her- vasztja el az idő!” — és fölötte egy fénykép. Egy férfi képe. Nem mert odanézni, ismerte jól azt a képet. Belül a szívében elevenen rajzolódtak ki annak a férfinak a vonásai, az a meleg tekintet, amely összefacsarta a szívét, amikor bejöttek az előcsarnokba. Az elvtársak fogadták — a járástól és a megyétől valók —, akik ugyancsak részt vettek az iskola avatóján. Ült mereven az elvtársak között, szemben a közönséggel. A szemek hol rá, hol a mögötte függő képre szegeződtek. A torkában könnyeket érzett, de megkeményítette magát. Nem, itt most nem szabad sírni. Le kell nyelnie a könnyeket, vissza kell szorítania a feltörő érzések fojtogatását. Érezte, hogy azok torkában is szorít valami, akik ott állnak az úttörők sorfala mögött. A tanítónak is remegett a hangja, amikor a mártírról beszélt. .. Falunk szülöttje volt. Itt nőtt fel közöttünk, itt tanult járni, és itt nyílottak ki értelme első bimbói a régi iskolában, amelynek helyébe lép most ez az új. Ne felejtsük el őt, emlékeztessen rá az új iskola, amely a mai naptól Bankó Péter nevét viseli.” Az úttörők csapatzászlajára szalagokat kötöztek a társadalmi szervek képviselői. Mindegyikük mondott néhány szót a mártírról. Az özvegy némán hallgatott. Már nem tudta felfogni a szavak értelmét. Tompán visszapattantak dobhártyájáról s úgy érezte, megfojtja a szorítás. Felállt, odalépegetett a zászlóhoz, remegő ujjakkal bontogatni kezdte a fekete szalagot. Döbbent csend volt p. teremben. Az emberek még a lélegzetüket is visszafojtották, úgy figyeltek. Szinte hallotta saját szívdobogását. (Nehéz, nagyon nehéz a mártír özvegyének.) Megállt a zászló előtt, s most egyszeriben szembe került a fényképpel. Szemét elöntötték a könnyek. — Drága pajtások... szeressétek... ne felejtsétek el... soha... soha.,, Szólni akart még valamit, de nem tudott. Torkába folytak a könnyek, úgy 43
