Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - Bánhidi Tibor: Ceruzarajzok - Itáliáról

hidat”: a Ponte Vecchio-t, a távolból idefénylő fiesolei dombokat csodáljuk, amikor hibátlan magyarsággal megszólal mellettünk egy fiatalember:

— Jöjjenek a Lorenzo-templomba... csodás síremléket láthatnak ott Thorwaldsentől.

Az önkéntes idegenvezetőről hamarosan kiderül, hogy 1956-ban, az ellen- forradalmat követő napokban disszidált Budapestről, most az „olasz állam segítségével” egyetemi tanulmányokat folytat — és politikai nézetei mit sem változtak az elmúlt hat esztendőben.

— Sohasem volt ilyen jó az olasz élet, mint most — dicséri kenyéradóit —, bár az energiaipar államosításával kissé balra tolódott a kormányrúd... Na, de további engedményről nem lehet szó, minden kísérletet, amelyet „szociális” szempontok indokolnak, leállítunk.

— Leállítunk? Így, többesszámban?-— Igen, a polgári erőkhöz sorolom magamat. Nem titkolt célunk, hogy megvédjük a szabad élet vívmányait... Tudják például, hogy feleannyiba kerül itt a gépkocsi, mint maguknál?

— De a hús ára viszont éppen a kétszerese.

— Ja, ha Önök a gyomrukon keresztül nézik a világot...

— Nem, nem. Nézhetjük a televízión keresztül is. Annak is csaknem kétszerese itt az ára, mint Magyarországon.

— Hagyjuk a vitát. Jöjjenek a Thorwaldsen-síremlékhez... — halkul fakóvá a disszidens hangja, és maga sem csodálkozik azon, hogy amikor leér a tér lépcsősorán, senkit sem lát maga mellett.

Az aranyhíd fényei

Az a nap a színek ünnepe volt Firenzében.

Délelőtt a Galleria deli’ Accademia termeit jártam. A kopott vörös és fekete kőlapok még Stendhalt juttatták eszembe, de azután Michelangelo márványban vajúdó torzói és a tökéletes arányú Dávid-szobor láttán néni éledt bennem hasonlat: a kivételes alkotások lángja elhamvaszt minden korábbi benyomást.

Csak álltam a keskeny terem körré szétomló végében, arra gondoltam, hogy az üvegtetős kupola szűrt fénye átlangyosítja-e a fehér márvány-testeket, amikor csendes szavak úsztak el mellettem:

— Innét csak a Ponte Vecchio-ra szabad menni... Ott is együtt jár a művészet és a ragyogás.

A teremőr tekintetével találkozott a pillantásom, ő rám mosolygott, én meg elindultam a telített forgalomban lüktető Via Cavour-on az aranyhíd felé.

Az Arno indigókék vize felett, két pillérre támaszkodva őrzi évszázadok örökét a különös híd. Közepén keskeny gyalogjáró szalagja mutat utat a túloldal, a Pitti-palota felé, két oldalán apró, viharvert bódékban az ötvösművészet mesterei árulják aranyból és ezüstből készített remekeiket. A nap sugarai csillanva törnek szét az ezernyi nemesfém-figurán, tálon és ékszeren, s aki először jár az aranyhídon, rebbenve néz körül: csak nem a mesék birodalmába tévedt?

Vertezüst kancsót vettem kezembe az egyik pultról, unott szóval alkudtam rá, nem szándékoztam megvenni; csupán az edény lágyan hajló vonalát csodáltam, s a leányra Vetettem néhány pillantást, aki a kassza mögött ült.

31