Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Horváth Ottó: Meghalt a nagyapa

Megfontolt készülődés volt ez, hogy az itten maradottaknak minél kevesebb gondot, fájdalmat okozzon ebben a rohanó világban, amelyben úgysem érnek rá semmire az emberek?

Úgy ment el az öreg, hogy örök lakhelyénél még sírni sem engedte gyermekeit.

Valamikor, egyszer, még évekkel ezelőtt körülbelül ezt mondta az öreg: Fiam, a ti világotoknak van egy nagy érdeme, de egy nagy hibája is: érdeme, hogy mindent okosan elrendeztek, helyére raktok; hibája, hogy ezt az okos elrendezést nem tudjátok élni.

Az öregnek ezen a mondásán csak most gondolkodott el, s így későn vette észre, hogy fia, ki tudja hányadszor, megrántja a kezét, és bizonytalanul ezt kérdezi:

— Most már többé nem lesz nagyapa?

„Nem lesz nagyapa?” — ismételte meg hangtalanul fia kérdését. Valóban, ő már nincs többé? Talán az utolsó évek alig-letezésével, ezzel a sajátos bölcsességgel, az öreg azt az űrt akarta kisebbre fogni, melyet mindenki hagy maga után, ha elköltözik az árnyékvilágból?

És lehet, hogy a gyermek természetétől eredendő tisztasága, szűzi érzékenysége jobban megérti és megérzi a végigharcolt és kínlódott évek, a keményen átdolgozott élet gazdagságát és értékét?

Lehet, hogy az induló élet foltatlansága és a sokat tapasztalt, a küzdés által magasra emelt ember tisztasága között fel nem fedett, szoros kapcsolat van; azonos nyelven szól egymáshoz a készülődő élet és a buktatókon, sáron és piszkon keresztül vergődött, salakjától megtisztult, a munka által felszentelt ember?

— Ki lesz a nagyapa helyett? — hallotta messziről fia hangját, és ő a mélyzöld fenyőkre nézve csak érezte a választ, de ajka nem formálta a szavakat.

Tekintetével lassan felmérte, végigtapogatta a temető mögött nyújtózkodó nedves földeket, melyeknek mozduló nyugalmát csak itt-ott zavarta meg egy- egy kintfelcjtett kukoricagóré holt foltja, elnézte a messzeségben, a látóhatár alján lassan tovamozgó fekete pontokat: varjak szálltak ottan, esti pihenőhelyeikre, és csak sokára mozdult meg, talán a temető melletti úton dohogó vontató hangjára: bekecses emberek trágyát vittek a földekre, s gyermeke kezét el nem engedve elindultak a város felé.

Az út a kőfaragó kerítésnélküli telke mellett vezetett, ahol a magasra nőLt gaztengerben világos gipsz- és márvány síremlékek düledeztek hó- és eső ver len, félbemaradt sírkeretek árválkodtak, s az anyagba vésett, az élők gondolatait, végső bölcsességeit tolmácsoló sorokra, a kőbe merevített gyermekarcokra csapzott, hosszúszőrű kutya vigyázott hosszú láncra eresztve.

A fiú a bokrok közül kivillanó sorokat betűzte, a kutya vadul ugatott, egyébként csendes volt a környék, az estbe készülő koratavaszi délutánok álmossága és eseménytelensége uralta a város szélét.

A gyermek számára már ismeretlen utcákat járták, amikor ismét fia zavarta meg gondolataiban:

— Apu, nekünk most már nem lesz nagyapánk?

Az apa már várta a megismétlődő kérdést, és készült a válaszadásra . ..

— Kisfiam — mondta —, most oda megyünk, ahol megőrizték nekünk a nagyapát, ahol megtalálod őt még akkor is, ha majd olyan nagy leszel, mint én. és annyi év görnyeszti válladat, mint az enyémet.

92