Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Káldi János versei - Cigányok

KÁLDl JÁNOS VERSEI:

CIGÁNYOK

A falu mögött, a gödörben hét-nyolc sárfalú viskó virít óriási fűben. Rázza a szél mindnek rossz deszkaajtait.

Mint a szerteszórt gombák, állnak s néznek a vonuló időbe, míg dobálja a nap a sárga tüzet fűzfára, zsúptetőre.

Csapdos a szél s a tetőkbe kap.

A cigányok alant hevernek az árokparton; kettő meg ás odébb valamiféle vermet, öt-hat lány is ül egy csoportban s énekel; alig lehet látni őket a lengő fűvilágtól.

Ök a táj fekete violái.

Száll az ének, mint a megkavart szirom szeles tavaszidőben, száll, száll, majd rápelyhez a fákra, partra búsongva, szétesően.

Lehull az ősi cigánybánat, az örök láz, a nyugtalanság, s megtelíti a környék csöndjét, a végtelenbe úszó lankát.

Nézem őket, ahogy hevernek, ülnek, — s mintha már visszalátnék az ezer-év-előtti múltba, mintha azt adná ez a tájkép.

Látom a régvolt, elmúlt, kóbor népeket. — De hol van az a kor?

S ím, egy elhullt részlete mégis még most is itt köztünk bujdokol.