Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Horváth János: Az özvegy (Elbeszélés)
fordultam, hogy mégegyszer lássam a sorkatonát. Kínokba fúlt, halálba torzult kérdő tekintete ma is kísért. — Siessünk — mondta utóbb Péter. — Nemsokára életbe lép a kijárási tilalom. Már alig jártak az utcán. Egyre jobban szürkült. Sötét felhők borították az eget. Arra már nem is emlékszem, hogyan értünk haza? Lehuppantunk a puha fotelbe, villanyt se gyújtottunk, csak ültünk, néztük egymás körvonalait a sötétben. Ma talán hihetetlenül hangzik, de akkor én valahogy megéreztem már, hogy ez volt az utolsó alkalom, s többet soha nem ülünk így együtt a puha csendben. Megéreztem, hogy valami rettenetes dolog következik ezután. Máig is érzem annak az estének a hangulatát. Fáj, marcangolja a szívemet.. . Péter a puha csendben átnyúlt az asztal fölött, megfogta a kezemet, és nem szólt egy szót sem. Hallgatott, mély, komor hallgatással. Szeme parázsa átsütött a sűrű homályon, néha nagyot sóhajtott. Tudom, ma is érzem, micsoda vihar tombolhatott benne. A nyugtalanság, amely nem tudta visszaparancsolni gondolatait attól a helytől, ahol a meggyalázott oly döbbenetes erővel kavarta fel az emberek lelkét... Persze, maga nem erre kíváncsi — nézett rám az özvegy. — Azt szeretné tudni, mi történt azután férjemmel. — Olvastam róla — mondtam zavartan. — Hallottam a részletekről is. A Hősök könyvében részletesen megírták Bankó elvtárs történetét is. A Viola utcai ház, ez a címe annak az írásnak. — Az. Ma is tele a kert fehér krizantémokkal... Az ő virágai voltak, emlékét őrzik. Halovány mosoly röppent át az arcán. A szomorúság leplezője. Ügy láttam, az emlékezés megfényesítette szemét. Az arca már nem az volt, ami délelőtt: azok a könnyek felszáradtak. Azzal, hogy elmesélte férje történetét, kiöntötte szíve bánatát: erősebb lett. — Sokáig visszavonultan éltem — folytatta utóbb. — Azt hittem, számomra mindennek vége. Férjem odaveszett. Az emberek különbözőképpen fogadtak. Akadt, aki sajnált, volt, aki a hátam mögött vigyorogva odasúgta társának: „Megél az ura mártírságából”. Ilyen is volt. Aztán jöttek az elvtársak. Akik nem vigasztaltak, de visszahoztak az életnek. Dolgozni kezdtem. Ne vegye szólamnak, amit mondok, de azt akarom folytatni, amit a férjem már nem tud. Ha néha belefáradok, az tesz erőssé, hogy végre értem őt. Tudom, hogy mindaz, amiért küzdött, nagyon emberi és igazságos. Az ünnepségen egy kicsit elérzékenyültem. Pedig erős akarok lenni. Szívós és kitartó. Legyőzhetetlen, mint ő ... Utóbb visszamentünk a terembe, ahol a mártír képe függött a falon. Friss virágok illatoztak a kép alatt. Tűzvörös szegfűk meg fehér krizantémok. Olyanok, amelyekkel tele van a Viola utcai ház kertje. A terem még vissz- | hangzott: kis csoportokban beszélgettek az emberek. 52
