Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: A Dunántúl költője
nai, Vörösmarty, Vajda tragikus alkatúak; — Petőfi izgatott, szenvedélyes képzelete szakadatlan drámát varázsol a Kúnság mozdulatlannak látszó síkságaira; — Arany folyton éber érzékenységén sem tud úrrá lenni az Alföldet éneklő epikus nyugalom, szelíd mizantrópiája szigetre, a Margitsziget tölgyfái alá menekül az embervásár zaja elől; — Juhász Gyula szépséget sóvárgó lelke pedig megtörik, mint egy finom művű, légies szobor, mely saját súlyát sem bírja el. Nos, Bárdosi Németh János az első valódi tájköltőnk' a szó teljes értelme szerint. A szó teljes értelme pedig ezt jelenti: nemcsak élményt és ihletet nyer a tájtól, nemcsak költészetté hasonltja át, nemcsupán ízig-vérig egybeforrott vele, hanem bensőleg, eredendően és alkatilag rokona, s a tájban mintegy megnyilvánulva látja önmagát. Azaz: belső élményeit, lírai megrezdüléseit a természet életének mozzanatai, képei által tudja leghívebben és legkönnyebben kifejezni, mint ahogy a zeneszerző hangok, a festő színek által fejezi ki magát. A természet, az édes hazai táj az ő számára hangszer és paletta, s költői feladata az, hogy a természet hangjait a lelkében megcsendülő dallamok kottájára szedje, színeit belső látomásainak tarka skálájára bontsa szét. Szerves kapcsolat ez, azonosság, s ne 'is kérdezzük, mi volt előbb: a forró nyári délután ihlette-e meg őt, vagy az ő lírai részegültsége járta-e át a tájat — a kettő egy: Terített asztal a mező, a szél, mint könnyű legyező, lebeg a föld-abrosz fölött. Bokros saláta, vad paraj, a pipacs, mint kakastaraj rikít, rikolt és füstölög. A kenyér haja sárga már, bontja mellét fl drága nyár, öle parázsló, ringató. Minden oly párzó, vad, meleg, zümmögnek völgyek és legyek, elalszik medrében a tó. Egy kövér ringló nagy szeme, a vágytól mintha csengene, a nap felé mereng bután. Tikkadtan, lustán suttogom, meghalni nekem sincs okom e napraforgó délután. (Nyár) A kultúra történetének vizsgálói az embernek és a természeti környezetnek, a léleknek és a tájnak ezt az alakító-alkotó kölcsönviszonyát paideumá- nak nevezik. Ha tehát a dunántúli táj legfőbb jellegadó vonását, mintegy éltető 1 örvényét a harmóniában találtuk meg, akkor eleve tudni fogjuk azt is, hogy a vele rokonlelkű költő lírai önkifejezésének élettörvénye, paideumája is a 180
