Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: A Dunántúl költője
VÁRKONYI NÁNDOR A DUNÄNTÜL KÖLTŐJE* Midőn Erdélyben jártam s Tompa Lászlót készültünk meglátogatni, kísérőm így szólt: „Ő a legerdélyibb költő”. Evvel nem esztétikai, írói minősítést kívánt adm, hanem jelezni a táj, a történelem és az ember egybeforrását a költő alkatában. Ilyen értelemben teszem én is a „legdunántúlibb” jelzőt Bárdosi Németh János neve mellé, lírájának epithetonjául. Negyven éve már, hogy első verse nyomtatásban megjelent, s ez illő alkalom, hogy kérdőre vonjuk költészetét, mivel szolgálta meg e jelzőt, mely rang és érték egyszerre. Az út, amit e hosszú, emberöltőnél több idő alatt megtett, egyenes volt és tétovátlan, mint a célját ismerő vándoré, de nem zökkenők, küzdelmek és nyugtalanságok nélkül való. Tudjuk például, hogy amaz első vers idején a húszéves költő, mint honpolgár, Szombathely városa zálogházi ügyeit tartotta rendben, ami nem, a legsimább gradus ad Parnassum, de tudjuk azt is, hogy hivatalába menet mindig kalapot emelt nagy földije, Berzsenyi Dániel szobra előtt. Ez a gesztus nemcsupán a költői nagyságot megillető tiszteletadás volt, hanem jelképes mozdulat is, mellyel egy ronthatatlan eszményképre: a költészet géniuszára mutatott rá önmaga előtt, azonkívül — s erről ő nem tudhatott — költői művelet is volt, ösztönös megnyilatkozása annak a lírai lélek- alkatnak, mely mindig vonzó, közvetlen harmóniába tudja oldani a köznap és az ünnep, a kisszerű élet és a nagy sors disszonanciáit. Berzsenyi szobra, amint ott áll a költő pályája elején, valóban eleven szimbólum. A niklai remete nemcsak Alneseket torlasztó, lélekrengető ódák dalnoka volt, nemcsak magát egyre zordabb magányba ásó titán, hanem az első magyar táikcltő is, és ebben az ,,arany világban”, a „szeretett” dunántúli tájban találta meg — ritkán — azt a harmóniát, amelyet lelkében hiába keresett. És az sem véletlen, hogy első tájköltőnket éppen a Dunántúl szülte, ez a szelíd, bensőséges bájú vidék, amelynek mását a folyókon innen és túl seholsem találjuk. Nem. egy óriás járt Berzsenyi nyomain és nyert ihletet ettől a tájtól: Csokonai Tihany riadó leányától kért feleletet gyötrő kérdéseire, — Vörösmarty dicső hősregékbe, mítoszi révületekbe szárnyaló képzelete a Völgység „szívemelő” tájára tért meg pihenni, — Vajda János önemésztő nyugtalanságát csak a velencei nádas tavon tudta elringatni egy pillanatra ... És ez a spontán, természetes tájihlet az utánuk jövőknél már költői hagyománnyá válik, melynek hatása alól az olyannyira más lelki régiókban járó Babits Mihály sem tudja kivonni magát. De ha végigtekintünk soraikon, és hozzájuk vesszük más magyar vidékek énekeseit — köztük Bárdosi Németh János eszményképeit: Petőfit, Aranyt, Juhász; Gyulát —, akkor látnunk kell, hogy költészetükben a táj feloldó, végső harmóniát teremtő vagy éppen alkatot adó szerepe hiányzik. Berzsenyi, Csoko* Elhangzott a pécsi Bartók Béla klubban tartott irodalmi ünnepségen. 12* 179
