Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
Hol itt a mese? Mi ebben az eszmény? Van-e itt romantika? Hiszen mindannyian ezt járjuk egyformán különböző állapotainkban, de egyazon életünkben és sorsunkban. Ez és ilyen az életünk. De sőt, nemcsak a mi életünk ilyen. Ilyen a manóké és ilyen a nemtőké is. Az ördögfiaknak ezt a kettős jellegű aszpektusát lehetetlen a műben azonnal fel nem fedeznünk. Vagy a nemtők nem azt a kettős magatartást jelenítik meg megjelenésükben? Ök is, akár az ördögfiak hátráltatnak, segítenek, mikor hogy. Egyszóval: működnek, élnek és hatnak. És működésükkel megvalósíthatják a világ erőinek érvényes játékát rajtunk, hőseinken és mindenkin egyaránt. Vagy végül, talán Mirigynek, a Vén Időnek és az Éj-asszonyának alakja, illetve valósága nem találkozik, sőt esik egybe a két aszpektus érvényében? Oh, igen, pontosan talál érvényük, úgy, ahogy a valóságban van. Ezen látható micsoda remek és tökéletes, belső szerves felépítésű mű a Csongor és Tünde. Olyan tökéletes, mint egy összmunkáló részarányos, pompás, élő szervezet. És miként ez, az is eleven csoda. A költői lángelme érvényes látású tárulkozása. Csak ez az érvényes tárulkozás a géniusz egyetlen biztosítéka. Viszonyukban, viszonylatukban látni a világot és minden dolgait, ahogy a valóságban is vannak, ez a művészi feladat a remekmű egyetlen feltétele1. A reláció-látás. Vörösmarty ebben lát és ebben mutat meg, mint általában minden nagy alkotó és alkotás. Aminő a Csongor és Tünde is. Ezért nagy, mert érvényt mutat fel, méghozzá nem is egy-két emberét, hanem minden emberi érvényét. Most, hogy ebből az értelmesített sorból, többé-kevésbé kiderült, hogy az emberek és világunk tényei hogyan árnyékai egymásnak, és hogy a szubjektív- önlátás mennyire erősebbnek hiszi önmagát az objektív-máslátásnál — jogtalanul persze — és hogy mennyire szükség van az életútvesztő bebarangolásához ahhoz, hogy testes szubjektivitásunk „ámyékuljon”, s árnyéknak érzett objektivitásunk „testesüljön”, most, hogy ezt felfedeztük, nézzük meg, hogyan fedezik fel ugyanezt önmaguk számára szereplőink, minden életek, állapotok, sorsok példázói. Az Éj-országának tájékán járunk már tehát, abban az alkony-világban, amelyikbe Csongort is űzte jóslata. Hát ilyen ország is van? Van. Ügy látszik. Hol? A mesében? A romantikában? Vagy a költői „ábránd-világban”? Nem. Sem itt, sem ott. Sem emitt. Hanem van, mindannyiunk mindennapjában. Valóságosan. Valahányan átutaztunk rajta minden napunk minden éjjelén. S ez a hatalmas és az egész világra kiterjedő Éj-országa nem a térben van, hanem az időben. Mert az ember nemcsak a Tér-világát járja életében, vagy akár holtában is, csak itt másformában, hanem az Időét is. Jól bentjámak már szereplőink az idő-országában, életidejükben. Ifjúság állapotuk tavaszos reggele elmúlt már, nyár-dele is tűnőben, sejlik már öszes alkonyata, amelyből hallaniok lehet tél-éjjelük komorító szózatát. Minden állapotnak, mely Térben van és idői, megvan ez a térrel meghatározott s vele összműködő és együttérvényesen megvalósuló tér-jellegű négyes ritmusa: reggeles tavaszban kezdődik, delelő nyárban csúcsponthoz ér, estes őszben lehanyatlik és éjjeles télben meghal. Meghal azért, mert született, és 172
