Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Horváth János: Az özvegy (Elbeszélés)

Péter azt a börtönt, hogyan nézhetnek rá azok, akikkel együtt van, s akik fejére olyan vádat olvasott az ügyész, amiért megérdemlik, hogy ott vannak.. Gondolja el Pétert, mit tehet, ha a cellatársa, aki embert ölt, vagy rablógyilkosságot követett el, megkérdi tőle: „No, Bankó elvtárs, hogy ízlik az élet?” Aztán még jól meg is nyújtja az elvtársat, hogy vágjon vele, mint a borotvával. Nekiugrik, megragadja a torkát, hogy kiszorítsa belőle a pimasz életet? Nem teheti. Legfeljebb kettéharapja a nyelvét dühében.

Ijedt csend ült közénk. Távolról tehervonat csattogását hallottuk. Elhallgattunk. Csak hosszabb szünet után szólaltam meg újra. Ügy emlékszem,, keserűség volt a hangomban.

— Anyám, ha élne, nem tudnék megmaradni ebben a házban. Azt mondaná: ládd-é, a hollók hollónak vájták ki ismét a szemét... A kommunista uradat végülis piroskönyvesek állították félre.

— Ne beszélj így — mondta ekkor emelt hangon apám. — Ne háborgasd halott anyád nyugalmát. Egyáltalán nem biztos, hogy azt mondaná. Péter a véletlen áldozata lett. Félreértették ...

Hirtelen nagyon cinikus lettem.

— Véletlen? Hát olyan időket élünk, hogy merő véletlenségből pofon- 'ütnek valakit, hogy utána bocsánatot kérjenek tőle? Bolond, aki egyenes marad. Hát nem jut tovább az, aki, ha kell, hideget fúj, ha kell, meleget?

Belelendültem a beszédbe.

— Vagy válasszuk a könnyebb megoldást: fojtsuk magunkba az indulatokat?

— Rám célzol, lányom? — hökkent meg apám. — Szememre dobod, hogy vakond módjára elbújtam a világ háta mögé, és nem szálltam szembe a hatalommal? Vagy azért pirongatsz, hogy nem találtam meg a visszavezető utat?

— Bocsásson meg, apám, nem akartam megbántani — mondtam engesztelőn.

Sokáig beszélgettünk akkor este. Apám olyan gyengéd, olyan kedves volt,, úgy tudott vigasztalni, hogy megenyhültem tőle. Lassan elpárolgott minden, ©mi fájt. Ügy éreztem, nyugodtság szállt belém. Apám a legrégibb dolgait is előszedte, huszadszor is elmesélte, hogyan ugratták meg a románokat a kommün alatt.

Utóbb lefeküdtünk, de sokáig nem tudtam elaludni. A sötétben újra feltámadt nyugtalanságom. Másodpercek alatt emlékek tucatja villant át agyamon. Karonfogva sétáltunk Péterrel otthon. Verőfényes tavasz volt, a hegyre kapaszkodtunk. Arcunk kipirult, jólesett a hűs szellő a hegy tetején. Vékony, szürke köd ült a városon, s a folyó kék szalagja ezüstösen csillogott. Péter a hegy tetején, a város fölött megcsókolt. Hosszan, mint egy szerelmes.

— Olyan vagyok, mint egy kamasz — mondta Péter.

— Mint egy nagy kamasz — egészítettem ki, aztán elindultunk a Citadella felé.

Majd meg újabb kép villant, mintha csak egy szenvedélyes, érdekfeszítő film pergett volna le előttem. Fekete ruhás, elegáns férfiak kopogtak be este a lakásunkba. Elnézést kértek Pétertől a kései zavarásért. Péter az egyiket látásból ismerte, találkozott már vele a Központban.

— Szeretnénk, ha bejönne velünk, hivatják Bankó elvtársat — mondta udvariasan az egyikük.

47'