Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

„Amit látni fogsz, kövesd,

Szép leányka, meg ne vesd,

Arca csendes, mint az est,

Kit hányó naprózsa fest;

Szeme tündök, mint az est,

Melyben csillag fénye reng;

Lába könnyű, mint az est,

Mely a szellőn játszva leng,

Uta arra, hol az e st Alkonyába dőlni kezd,

Arra indulj, ott pihenj meg,

Ott találod a kegyest’...

Ezt kapja jóslatul Csongor az idő szavától, amely lényegében, csak más költői eszközökkel, ugyanaz, mint az előbb idézett Ady-sorok, melyekben szemeit biztogatja, hogy igazítsák az igazira tekintetét. Nyilván ezt írták Csongor jövendőjébe is a csillagok, mint egyébként mindenkiébe, mert jelenében is már ezek rendelése szerint járja élet-útját.

Nagyon--figyelemre méltó az a körülmény, hogy Vörösmarty az űzött kedvest, minden hasonlatában és vonatkozásában az esttel kapcsolja. Persze nem a rím-csengés kedvéért, hanem sokkal mélyebb és lényegesebb összetartozás kedvéért és alapján.

Hát hogyan függ össze a nő az esttel?

Tartalmában. Minden népben meggyökerezett ősi felfogás a nőről, hogy a világ sötét oldalával azonos, míg a férfi a világossal. Nem alaptalan hiedelem alapozta ezt a felfogást, hanem mélyen átélt és érvényes felismerés. Felismerése annak, hogy a férfi princípium, amennyiben férfiúi, amennyiben szellemi, s a női akkor igazán női, ha életes. A férfi lényegében szellemlény, modemül, tudatos lény, a nő pedig ösztönlény. A férfi gondolkodó, a nő érző világ elsősorban. Az akarat, mint harmadik benső tényező, mindkettőben megvan és a maga céljai szerint működik.

Az érzés, az élet, a nő-világa a sötétségben, az éjszakában leli meg azonos társát. Ha szabad így mondanom: a nő az éjszaka gyermeke, a férfi a nappalé. A nő világa, mint az érző és fénytelenül tenyésző élet legközvetlenebb hordozója és megvalósítója éjszaka-természetű. Alkonytól hajnalig tart. Az idő minőségi jellegéből az éjszakai, a sötétlő így testesedik meg a nőben, s a nappali a férfiban.

Az élet eleme nem a világosság, hanem a tenyésző, meleg sötétség. Ebben érzi magát igazában otthon éppen a legtelítettebb sűrűségű életes megnyilvánulásaiban. A sötétség az élet természet szerinti igaz birodalma.

Apró emberi dolgaink ezt éppúgy igazolják, mint világegyetemünk sötétből fénybe hajló örök s naponta ismétlődő és felénk forduló mozgása. Az idő így ölt megfogható testet a férfiben és a nőben.

Vörösmarty érzi ezt a kimondhatatlan összefüggést emberi sors és világunk sorsa között, s a maga művészi módján vall is róla, csak meg kell nyílnunk befogadására.

A gyermekkor nemileg közömbös világából lassan különül el a nő és férfi

169