Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
A sok szemlélődés és nézegetés közben jár az idő, egyre jár. S egyre jobban sürget. Tudatosodik előttük az élet, s benne ifjúságuk gyors múlása és elmúlása. Fölérzik bennük meddő létük, s mind erősebben érlelődnek a végső elszánás felé. Ugyanígy Csongor és Balga is. Hiszen az ő életük és fiatalságuk is röppen tova, s ha már elszállt, „nem hozhatja fel azt több kikelet soha”. Balga a maga otromba, nyers módján, akár az emberiség többsége, utal is erre, mert már kezd bosszankodni Csongor élhetetlenségén, s kezdi erősen pedzeni Csongort, hogy: „Ennyi aggság, ennyi bolygás, És miért? Egy asszonyért, Egy piciny kis asszonyért, S abból is csak mennyi asszony!” Nagy merészen és találóan kiegészítve ezzel azt, amit ugyan ilyen értelem- oen már a férfiről is előbb egy ősi jelképben már megmondott, rejtett utalással, a phallos-ra, mert a lényeg szorítja, és unja már a „nő-kergstő fényes hazugságot”. A vaskosan tapintható példázódáson okulva Csongor is kezdi átlátni már, hogy szerelmét addig kell meglelnie, amíg ifjúsága tart. így rendezte a természet és az élet akarása. Ö akár akarja, akár nem. Szinte rimánkodik már, hogy élete rózsás ködében megtalálja lelke „lehetetlen nagy lyányát”, ki ráborul majd kacagón szomorúságára, és övétlenül övé lesz. Hogy így teljesedjék majd rajta is Adynak a férfinek a nőről látott, örök-szavú s nagy látomása: „Könnyes és riadt horkanással Veszek már is el már előtted, Titokzatos, valótlan követje A Nőnek. Ügy szeretlek és úgy akarlak, Mint túlzottan kinőtt, nagy karmak Kívánják tépni az új zsákmányt. Mégis: rátok bízom kék szemek: Bizonyos, hogy holnap szeretek S igazítsátok az igazira A tekintetemet. Jaj, be űzött vagyok, be árva, Be nincs senkim, aki úgy várja Ahitatom, ahogy adom, Nincs Isten, hit, kedvesség, jóság, Jámbor és mégis vad nősténység, Szépség és méltó alkalom. Óh, nő-kergető, fényes Hazúgság, Küld el hozzám asszony-húgod, A csalót, az élet-pusztítót, A drágát, szüzet, hazugot, Küld el hozzám, küld el hozzám.” (5) 167