Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Vágvölgyi László: Asszony egyedül (Elbeszélés)

■első tányért, azzal futott el az asszony, hogy: no, várj csak! Tíz perc múlva ott volt Feketéné, meg a jóisten tudja ki nem, egyre jobban tele lett velük a konyha. Beszorították Jakabot a sarokba és gúnyolták, szégyenítették a gyávaságáért.

— Micsoda hős! Elbír a tányérokkal!

— De magával nem bír, arra nincs ereje.

— Csak a gyengébbeket ijesztgeti, mint valami taknyos kölyök.

— Moslék ez, nem ember! Azt a pénzt is az asszony keresetéből lopja már, amit megiszik.

— Félre az útból, hé!

Markos legények kapták a kredencet, szedték szét a tűzhelyet. Jakabot betuszkolták az akkor már üres szobába. Ki is józanodott szempillantás alatt. Hirtelen jött gyávaságában csak szájaskodásra futotta az erejéből.

— Ez az én lakásom! Feljelentelek benneteket ezért...

— Tartsátok csak, amíg nem jön érte a mentő. Nincs ez még észen, úgy látszik.

— Kényszerzubbonyt is hoznak neki?

— Persze, hogy hoznak. Őrülteknek mindig hoznak.

Mintha vezényszóra történne, pillanat alatt kiürült a lakás. Tóthnét haza vitték az anyjához bútorostól, mindenestől. Ott maradt Jakab az üres falakkal falu szégyenének. Ijedtében még az udvarra sem mert estig kimenni. Hogy-hogynem, mintha az asszony hangját hallotta volna egyszer az ajtóból.

— Mi lesz hát, Jakab? Meggondolod végre? Hallod, Jakab?

Csurom verejték volt az ágya Részeges Tóth Jakabnak. Szemei beesve, minden izében kimerültén ébredt. Percekbe tellett, amig el tudta dönteni, hogy álmodta az egész históriát a tegnap esti kemény lecke után. Sanda szemekkel pislogott mindenfelé, alig tudott lehiggadni. Rettenetesen megviselte az álom. Megérezte, hogy legyőzték, hogy képtelen azzal a kemény szavú, erős akaratú asszonnyal szembeszállni. De nem szólt azért. Mogorva maradt, rosszkedvű, marcangolta a legyőzöttsége, a tehetetlensége.

Jakab csakugyan nem ivott többet. Nekigömbölyödött az arca, megtelt hússal a karja, a combja. Visszanyerte a szemre valóságát. Lassan-lassan megfordultak utána, akár legénykorában. Tóthné nem győzött hálálkodni Feketé- nének.

Mások is megszerették Feketénét. Juliskámnak, angyalomnak kezdték szólítgatni, mert megszokták, hogy a ragyogó szépségű asszony harcos szószólója az igazságnak. Szorgalma már-már boszorkányságnak tűnt néha, esze meg, mint a borotva. Átlátott az emberek fején is, nemcsak a szitán. Amikor jelentkezett a termelőszövetkezetbe dolgozni, összenéztek a háta mögött, hogy ugyan mit akar azokkal a pici kezeivel, vékony derekával, annál jobban megcsodálták már a répaegyeléskor. Géppel nem lehet gyorsabban, tisztábban végezni ezt a kemény munkát. Juliska, mintha csak szórakozásból lenne köztük, kacag, nótázik fáradhatatlanul. Olyan jópofán tud mindenről beszélni, hogy az ember figyelmét minden egyébről eltereli, még a fáradtságról is. Egyszer csak dél van, aztán meg este s milyen nagyszerű volt megint így együtt.

120