Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Pozsgai Zoltán: Nehéz találkozás (Elbeszélés)
semmit nem hallott volna. Csak nézte Kondor Mátyást. Milyen nyugodtan szidja őt, amiért idejött. Vagy nem szidja? Vagy ... — Ereggy csak innen. Ereggy. — De édesapám. Csak benézek ide és ... — Édesapám? Nem hiszem... — Hát akkor ..? — Ereggy! Már kész a végrendelet. — Nem érdekel a végrendelet. — Nem tehetem meg a Mátyás fiammal. Mit szólna..? — Azt hittem, látni akar. — Én meg azt hittem, nem jönnél el, ha hívnálak se. De nem is hívtalak volna. Ügy akartam meghalni, ahogy éltem. Egy fiam van, meg egy másféle ... De arról idelent nem tudnak. Ott fönt meg elmondom, hogy bűnös vagyok. Te feloldozni a bűneim alól úgyse tudsz. A plébános úr azt mondta, hogy talán odafönt... Ott van irgalom. Idelent nincsen. — De van. — Kajos Ferenc alig hallhatóan mondta. Mintha szipogott volna a sírástól. Vagy a kuporgó asszony? — Az a baj, hogy nem tudok gyorsan meghalni. Fönt olyan puha fehérséget látok. .. Mintha gurulna. Fönt, a gerendán. Az teutánad jött be. Olyan hideg... Hideg, fehér. Lehet, hogy az visz az isten elé... És te meg itt vagy. És én nem adok neked a házból. A Mátyás fiamnak kell. Veled nem ooztozhatom, nem érted? — Dehogynem. — Ferenc nem tudta, mit tegyen. Egy ideig még állt, aztán elernyedt. A nagy testben, valahonnan egészen mélyről fölsírt valami, ami megbénította, gyermekdeddé, gyámoltalanná tette. Folytak a könnyei. Homályosan látott egy embert, nem az ágyban, hanem valahol. — Nem osztozhatom veled. Értsd meg végre. Ferenc azt a távoli embert figyelte volna: — Nem tudom ... Maga az? — Majd odafönt... — Odafönt? — Ott bocsánat van. Ferenc szeme a homályos sarokba révedt. Mintha ott látta volna. Egy férfit, a homályba veszve. Akit valamikor, nagyon régen már látott. Mintha egy kisgyerek kezét fogná. És mintha az a kisgyerek ő volna. Aztán ráhajolt apja ágyára. Nem ő, hanem a sírása rázta meg: — Nekem egy percre se lehet apám? Én nem akarok osztozni semmin, csak magán... — Aztán, hogy kisírta magát, nagyjából önmaga ura lett: — Én máma tudtam meg ... Azelőtt sokszor láttam magát a kocsin. Meg máshol. Jó embernek tudtam. Nagyon jónak. Hogy sokszor rozsot is küldött nekünk. Én mint idegent is szerettem. Most már elmegy, úgysem szerethetem. Most mintha Kondor Mátyás szeme valamelyest mégis feléje fordult volna. Erőtlen kezei tehetetlenül feküdtek a vastag dunyhán, a teste fölött. Szólni is akart, meg nem is. Végre halkan azt mondta: 8* 115
