Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
Közeledtem a faluhoz. Izgalom fogott el. Még közelebb érve, jól megnéztem az új, ismeretlen utcákat, az új házakat és kerteket. Azután odapillantottam arra a dombra, ahol a mi iskolánk volt, s a lélegzetem is elállt: a dombon egymás mellett két nagy topolyafa állt. Ringatóztak a szélben. S annak az embernek, akit egész eddigi életem folyamán tanító bá’nak hívtam, először mondtam ki a nevét: — Gyujsen! — suttogtam el. — Köszönöm neked, Gyujsen mindazt, amit tettél értem. Nem feledtél. Törődtél mindennel. Mennyire rád vall!... A fuvaroslegényke, észrevéve a könnyeket az arcomon, megriadva szólt rám: — Mi baja? — Semmi különös. Ismersz-e valakit ebben a termelőszövetkezetben? — Hogyne ismernék. Valamennyien a mieink. — Hát Gyujsent ismered-e? Azt, aki tanító volt. — Gyujsent? Hogyne ismerném! Bevonult a katonasághoz. Én magam fuvaroztam el a kolhozból a hadkiegészítőbe. A község bejáratánál megkértem a legény két, hogy álljon meg. Leszálltam a bricskáról. Letértem az útról, s elgondolkoztam. Menjek most ilyen zaklatott időben házról házra, keressem az ismerősöket, s kérdezgessem: nem emlékeznek-e rám, hiszen földiük vagyok. Nem tudtam rászánni magam. Gyujsen meg már a hadseregben volt. S még valami: megfogadtam magamban, hogy be nem teszem oda a lábam, ahol a nagynéni és a nagybácsi lakik. Sok mindent meg lehet bocsátani az embereknek, ellenben olyan gaztettet — úgy vélem — senki soha senkinek meg nem bocsát. Még csak azt se szerettem volna, ha megtudnák, hogy a községbe érkeztem. Megfordultam hát, és elindultam a topolyák felé, a dombra. Hej, topolyák, topolyák! Mennyi víz lefolyt már azóta a tengerbe! Akkor ti még csak zsenge, galambszínű fácskák voltatok. Minden, amiről álmodott, mindaz, amit megjósolt az az ember, aki titeket ültetett és ápolt, beteljesedett. Hát miért mosolyogtok olyan bánatosan? Miért búsongtok? Vagy sajnáljátok talán, hogy közeledik a tél, s hogy hideg szél tépdesi lombotokat? Vagy talán a nép fájdalma és szomorúsága járja át törzseteket? Igen, bizonyos, hogy lesz még tél, s lesz még erős fagy meg kegyetlen hóviharok, de eljön a tavasz is... Sokáig álltam ott, hallgatva az őszies levelek zaját. Valaki kitisztíthatta a fák tövénél a vízvezető árkot: a talajon még kivehetők voltak a mély, s csaknem friss kapavágások nyomai. A leülepedett, tiszta víz az egész árokban éppen csak hogy folydogált. Sárguló topolyalevelek himbálóztak rajta. A dombról megpillantottam az új iskola festett tetejét, de a miénknek már nyoma se volt. Egy kis idő múlva már ereszkedtem is le a dombról, az állomás felé. * * * A háború folyt tovább, aztán elérkezett a győzelem. Mennyi keserű boldogság zúdult a népre: gyerekek hadai vonultak az iskolába apáik harctéri táskájával, munkához láttak a férfikezek, s kisírták mindkét szemüket a katonafeleségek, de szó nélkül békültek meg özvegyi sorsukkal. És bőven 103
