Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
— Üsd! Üsd! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Üsd agyon egy csapásra ! A feldühödött néni a vöröspofájúval együtt hozzám ugrott. Nyakamra rántották a haj fonatomat, s kiráncigáltak az udvarra. Minden erőmet összeszedve téptem ki magam, s egy pillanatra láttam az összefogózkodó gyerekeket, a vérrel befröcskölt falnál pedig megpillantottam Gyujsent. — Tanító bá’! Gyujsen ellenben mit se tudott segíteni rajtam. Még tartotta magát a lábán, részeg módra ingadozva a szörnyetegek ütései alatt. Megkísérelte, hogy felemelje szédelgő fejét. Azok meg egyre csak verték. Engem a földre teper- tek, és megkötözték a kezem. Ekkor Gyujsen a földre rosk.adt. — Tanító bá’! De lefogták a számat, s keresztbe dobtak a nyeregre. A vöröspofájú már ott ült a nyeregben, s leszorított engem kézzel és mellel. A másik kettő pedig, aki kikészítette Gyujsent, szintén lóra pattant, a nagynéni meg futott mellettem, s a fejembe bökdösött: — Végére jártam a dolognak! Ez aztán igen! Jól túladtam rajtad! A tanítómesterednek meg vége ... De ezzel még nem zárult le a jelenet. Hátulról ugyanis kétségbeesett kiáltás hallatszott: — Altüna-a-aj! Üggyel-bajjal felemeltem a lóról lelógó fejem, s hátranéztem. Gyujsen futott utánunk. Vérrel borítva, félholtra verve futott, burkolatkővel a kezében. Nyomában pedig — siránkozással és kiabálással — az egész osztály. — Megálljatok, vadállatok! Álljatok meg! Engedjétek el Altünajt! — kiáltotta, beérve minket. A banditák megálltak. Az a bizonyos két lovas közrefogta Gyujsent. Fogai között tartva tönkrevert karja kabátujját, Gyujsen nekihúzózkodott, s ellendítette a követ, de nem talált célba. És ekkor a két lovas két korbácscsapással a pocsolyába döntötte. Elborult a látásom. Csak annyit sikerült észlelnem, hogyan futnak oda a gyerekek a tanítóhoz, s a borzalomtól remegve megállnak fölötte. Azt se tudtam, hogyan s hová hurcoltak el. Kirgiz jurtában tértem magamhoz. A nyitott kupolán bekandikáltak a korareggeli hallgatag, békés csillagok. Valahol a közelben patak csobogott, és a juhnyájakat őrző éjjeli kakasok kukorékolása hallatszott. A kialudt szabadtűzhelynél ült egy mogorva, tuskóformára töpörödött vén asszony. Arca sötét volt, akárcsak a föld. Elfordítottam a fejem... Ó, ha meg tudnám ölni ia tekintetemmel! — Kormoska! Keltsd föl! — parancsolta meg a vöröspofájú. A feketebőrű asszony odajött hozzám, s vállonrázott kemény, érdes kezével. — Szelídítsd meg a váltópárod. Tanítsd ki! Ha ellene van — egyre megy: fog az menni szószaporítás nélkül is ... Ezzel a vöröspofájú kiment a jurtából. 7 ÉLETÜNK 97
