Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)

Ez a három nap számomra mindig a legzordabbnak tűnik fel az összes téli napok közül, amelyeket át kellett élnem. Mintha csak valamiféle hatalmas természeti erő kísérelte volna meg, hogy pótolja a földön ennek a nagy embernek a helyét, aki elhagyta a mi világunkat: dudált a szél szüntelen a meredek vízparton, keringőztek a hópelyhek. Szinte vasként csendült meg a fagy... Az őserő nem lelte nyugtát: hánykolódott, vergődött a földön fájdalmában.

Elcsendesedett a falunk: hallgatott a felhők alacsony vonulatában sötétlő szomorú hegyek alján. A csukott kéményekből vékonyka füstöcskék szálltak, az emberek nem mozdultak ki a házból. S, ráadásul, a farkasok is garázdálkodtak. Elszemtelenedtek: nappal megjelentek az utakon, éjjelenként pedig megközelítették a falut is, és egészen virradatig vonítottak éhes, fáradt üvöltéssel.

Féltettem valahogyan a tanítónkat: mi van vele ilyen időben, suba nélkül, csak köpenyben. S aznap, amikor Gyujsennek vissza kellett érkeznie, teljesen elvesztettem a fejem. Nyilvánvalóan a szívem érzett meg valami bajt. Minduntalan futkostam ki a házból, szemügyre vettem a behavazott, lakatlan pusztát: nem jön-e a tanítónk az úton. De nem látszott egyetlen lélek se. „Vajon merre jársz, tanító bá’? Kérve-kérlek, ne maradj soká: gyere vissza minél előbb! Várunk téged, tanító bá’. Hallod? Várunk rád!” De a puszta nem visszhangozta néma kiáltásaimat. Én pedig — ki tudja, miért — sírtam.

A nagynéni ráunt futkározásomra.

— Hagysz békét már annak az ajtónak! Ülj meg a fenekeden, s láss hozzá a fonáshoz! A gyerekeket máris meghűtötted, Csak próbálj kiszökni! — fenyegetett meg az ujjával. És nem engedett ki többé a házból.

Esteledett már, én pedig nem tudhattam, hogy visszajött-e már a tanító. Nem leltem a helyem. Olykor azzal nyugtattam magam, hogy talán már a faluban van Gyujsen, hiszen nem volt még rá eset, hogy ne jött volna meg a megígért napon. Olykor pedig felötlött bennem: hátha megbetegedett, s amiatt jön lassan. Vihar is kerekedhetett, s eltévedhetett a pusztán éjjel Gyujsen — ha csak rövid időre is.

Akadozott a munkám, kezeim felmondták a szolgálatot. A fonás minduntalan félbeszakadt, s ez dühítette a nagynénit:

— Ugyan mi ütött beléd ma! Fából vannak talán a kezeid? — Egyre jobban dühbe gurult, ferde szemmel nézve rám. Majd pedig végeszakadt a türelmének:

— Jaj, hogy jönne rád a romlás! Menj csak inkább, s vidd vissza az öreg Szajkál néninek a zsákot.

Majdnem felugrottam örömömben. Hiszen Gyujsen pont az öreg Szajkál néniéknél lakott. Szajkál néni és férje — Kartanbaj — távoli rokonságot tartott velem anyai részről. Korábban gyakran megfordultam náluk, sőt időnként náluk töltöttem az éjszakát is. Eszébe jutott-e a nagynéninek, az isten sugalmazta-e neki, nem tudható, de kezembe nyomva a zsákot, hozzáfűzte:

— Torkig vagyok ma veled, mint éhínségkor a zabliszttel. Szedd a lábod, s ha megengedik az öregek, aludj ott! Tűnj el a szemem elől!

Szinte röpültem ki az udvarra. A szél tombolt, mint valami varázsló: fulladozott, majd pedig hirtelen rám vetette magát, vagdosva marékszámra

88