Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Csingiz Ajtmatov: Az első tanító (Elbeszélés, fordította: Keresztury Kálmán)
CSINGIZ AJTMATOV AZ ELSŐ TANÍTÓ Sarkig kitárom az ablakot, ömlik szobámba az üdítő levegő. A kékesen derengő félhomályban el-elnézegetem készülő festményem tanulmányait, vázlatait. Bőven van belőlük: újra meg újra elölről kezdtem az egészet. S mégis korainak tartanám, hogy döntsék festményem dolgában. Még nem találtam rá a lényegesre — arra, ami olyan egyszerre, olyan elháríthatatlanul, oly termő derűvel s megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan hangzással érlelődik meg a lélekben, mint ezek a nyáreleji hajnalok. Járkálok a virradat előtti csendben s egyre csak gondolkodom, gondolkodom, gondolkodom. Így van ez minden alkalommal, s mindannyiszor meggyőződöm róla, hogy egyelőre jó szándék csupán a festményem. Nem vagyok hajlamos arra, hogy akár meghitt barátaimat is beavassarr, be nem fejezett dologba, s hogy beszéljek nekik erről. Nem azért mintha túl féltékeny lennék a munkámra, hanem egyszerűen csak azért — gondolom én —, mert nehéz kitalálni, mivé nő fel az a kisgyermek, amelyik ma még a bölcsőben van. Ugyanígy bajos dolog a döntés egy még befejezetlen, meg neír festett műről is. Mégis ez egyszer változtatok elveimen: nyilatkozni akarok mindenki füle hallatára. Jobban mondva, megosztom az emberekkel gondolataimat a még meg nem festett képről. Nem szeszélyből teszem: nem cselekedhetem másként. Ugyanis az az érzésem, hogy meghaladja erőimet ez a feladat. Olyan fajsúlyosnak látszik számomra ez a lélekemelő s ecsetre kínálkozó történet, hogy nem vállalkozhatom egyedül az ecsetelésére. Félek, hogy nem tudok megbirkózni vele. Félek: kiloccsantom a teli festőcsészét. Azt akarom, hogy lássanak el jó tanáccsal az emberek, hogy súgják meg a megoldást, s hogy ha csak gondolatban is, de ott álljanak a festőállványomnál, s izguljanak velem együtt. Ne sajnáljátok hát szívetek melegét. Gyertek közelebb: el kell mesélnem nektek ezt a történetet. * * * Kirgiz hegyvidéki falunk, Kurkureu a hegy tövében fekszik, széles síkságon, ahová sok szurdokból sietve futnak a csobogó hegyi patakok. A falu alatt nyúlik el a Sárga völgy: a hatalmas kazah puszta. A Fekete hegy nyúlványai és a vasút sötétlő vonulata szegélyezik, és vezetnek nyugatra a síkon át, A falu fölötti dombon áll két nagy topolyafa. Emlékszem rájuk, mióta csak az eszemet bírom. Bármelyik oldalról is érkezik az ember a mi falunkhoz, ezt a két topolyát pillantja meg mindenek előtt. Mindig szembeötlenek, mint valami magaslati világítótornyok. Tulajdonképpen nem is tudom, mi a magyarázata — az-e, hegy a gyermekévek benyomásai különösen drágák az 70
