Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Farkas Imre: Napfogyatkozás (Elbeszélés)

mellől távozik, négykézláb osont a kiskapuhoz. Lassan nyitotta, hirtelen beugrott, hangtalanul zárta. S mintha odaragadt volna a keze, ujjaival egyenként engedte el a kilincset. Karbaöltött kézzel meghajolt az ajtó felé, és finomkodó kéztartással végiglibbent a gangon. A nevetés forrósága fölfelé, a káröröm csiklandós jege lefelé csúszott a torkán: fojtogatta a nevetés. Gyűrte a szájába az öklét, az utolsó métereket futva tette meg, az ajtóból visszanézett.

Szüle elgyötört arcát látta az oldalablakban. Szétnyitott szája remegett, szeméből csorogtak a könnyek. Volt a tekintetében valami elviselhetetlen: Anya nézett így, amikor az ágyában szétmásztak a békák. Békacsősz az elkeseredetten meglóbált locsolót nagyon csendesen engedte le a földre.

Az almafa felől Retkes visítása hallatszott. Már fel is tűnt a kazalnál, lélekszakadva rohant befelé. Anyáért kiabált. Ha baj éri, mindig Anyát hívja. Napszítta haja csapzott, arca maszatos, szemeiből ömlik a könny.

— Mi baj, Retkeském? Ki bántott? — kérdezte Békacsősz elszorult torokkal.

— Nekem ... ugrott... a kasza ... És ... és ... levágta ... a ... a ... fülemet.

— Hogy? ... Mi?... — szörnyedt el Békacsősz. Időbe telt, amíg a sírástól akadozó szavakból összeállíthatta a történetet. Amikor az utolsó lökést adta Retkes a létrának, leverte a kaszát. A kasza, amint lekalimpált a fáról, nekifordult Retkesnek és levágta a fülét.

— Mutasd a füledet! — mondta sírós hangon.

Ügy kellett lefejtenie Retkes fülre szorított kezét A fül, mint egy nagy bíborcsiga, szilárdan ült a fejen: horzsolt és vörös volt, de ép.

— Hiszen megvan a füled, te, haszontalan — mondta Békacsesz számonkéréssé vált aggodalommal. — Mit kerestél az almafán, mondd csak?!

De Retkesre nem lehetett haragudni. Olyan rémült, megbánó, olyan szerencsétlen. — Mire kellett neked a létra? — kérdezte engedékenyebben.

— A.. . a ... a napfogyatkozást akartam megnézni a fészkedből. — így mondta: fészkedből és nagyon megindítóan nézett. — Mert azt mondtad, hogy . . .

— De te még kicsi vagy és buta. Nem szabad fára másznod. Tavalyelőtt még bika akartál lenni, mert megláttad az érben Retkest a gulyával. Az ember nem lehet állat, nem tud bika lenni...

— Csak azért, mert olyan erős volt, olyan nagy... hüppögött Retkes.

— És az a napfogyatkozás... Én is csak egyszer láttam, olyan kicsi voltam akkor, mint te most. Már nem a napfogyatkozást lesem, Apát várom. Azért mászok föl a fára, mert onnan messzire ellátni.

— Milyen volt a napfogyatkozás — kérdezte felgyúlva Retkes, és feledte a sírást.

— Olyan .. . olyan vörös, mint este szokott. Füst volt a levegőben. Halványodott, halványodott, de nem lett egészen sötét. A madarak elhallgattak.

— Vigyél föl a fára! — könyörgött Retkes. — Vigyél föl a fészkedbe!

Nyöszörgést hallottak a ház felől, Szüle kapaszkodott a gangajtóba.

— Ide... ide! — nyöszörögte, és sután intett a kezével. Szürke volt az arca.

Odafutottak.

— Ki. . ki. .. hátra! — Nehezen lélegzett.

50