Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Morvay Gyula: Kőfejtők (Mozaik)

ezt a parasztmiskulanciát: a kerék ápjai a kerékagyig tele voltak sárga száradt agyaggal; a vidrabőrkucsmás ember egyszer-kétszer megrángatta a kereket: nem szakad-e ki a kerékszeg? Az oldaldeszka hasadt, a kocsioldalban egy nyaláb lóhere, semmi más. Az ülésdeszkára kecskeszőr pokrócot vetett az ember, de ott volt rozoga kabátja is, melyből egy maroknyi piszkosszínű vatta lefüty- tyent, s ott himbállózott az ülésdeszka alatt.

A kucsmás ember meglátta Borbély Andrást, otthagyta kocsiját, egyet lépett a fiatalember felé, megemelte süvegét. „Jó reggelt! Agócs Eráz a nevem. Ugye, a tanító úrhoz van szerencsém?” — „Borbély András, tanító” — „Noh, noh. Üljön csak ide előre, vagy ha jobban esik — hátra, de akkor a lóherenyalábot majd összecsomózom. Halomba, hogy magasabban üljön. Hozzánk jön a tanító úr? Várjuk magát. Mindenki várja: a gyerekek, aki hónapok óta a madarakkal, nyulakkal együtt a határban kujtorognak; az asszonyok, akik már Szeretnék megmosdatva, megfésülve iskolába küldeni lányukat; az emberek, akik várják, hogy gyerekeik írni, olvasni tudjanak, hogy néha felolvasnának nekik az újságból, miegymás; a menyecskék is várják, hogy legyen kivel táncolni, mivel új tánchelyet söpörtek a legények a kocsma előtt, az utcán. Üljön fel, tanító úr! Indulunk.”

Elindultak. A két csontos oldalú ló felkapta fejét, abbahagyta a szundikálást, lábukat keresztbe kapkodva megfordultak, s megmozdították a sárgasárú, hasadtdeszkájú parasztkocsit.

Borbély András az ülésdeszkára ült; ott a legjobb. Ember van az ember mellett; lehet beszélgetni, ismerkedni, sok mindent előre megvilágít ez az ember, Agócs Eráz. A tanító egyszer-kétszer megforgatta szájában a nevet: Agócs, Agócs. Ritkán hallani, ilyen nevet. És: Eráz. Talán a régi Erázmus? Mennek; ráfordulnak a hosszú útra, melyet öreg májfák szegnek be. Olyan seszínű az idő; májusban vagyunk, de a tavasz még csak most kínlódik a bokrok alatt; most kezdenek a patakok szólni, a madarak most találtak magukra.

„Messze megyünk, Eráz báty?” — „Nem messze. Három rongyos kis falun megyünk keresztül; az első hat kilométerre lesz; a másikon éppen, hogy átszaladunk; a harmadik meg megnézésre se érdemes.” — „Olyan rongyos?” — „Olyan. Még az első amilyen-olyan, de a többi? Kár a szó rájuk. Áz első — az nem mondom, de az is csak azért, mivel ott valamirevaló a kocsma;' a másik kettőben még rendes kocsma sincs, az ember nem tudja hová állítani kocsiját, lovát. Az első faluban — majd meglátja — rendes kocsma van. Előtte folyik a patak. A patakban menyecskék ruhát sulykolnak. Olyan a combjuk, mint a süvegcukor. Az ember szeretne beleharapni. Hehhe.” — „És milyen a maguk faluja?” — kérdezte Borbély András. Oldalról nézte Erázt, amint pipaszárát mindig erősen megharapta, máskülönben a gömbölyű szár bizony elfordult volna fekete fogai között; tartani, harapni kell a fehérgyűrű-pipaszárat, máskülönben lefordul a pipa, az ember nadrágjára hullik a drága purzsicsán-do- hány. No meg az izgó is kiégeti a szövetet. Szövetet? Majd mit mondok. A oajgot. Hiszen Erázon is olyan nadrág van. Csak meg kellene Borbély Andrásnak kérdeznie, hogy hogyan volt az a pipa-fordulás, Eráz báty?, azt felelné, hogy egy percre nem szorította agyarai között a pipát, az elfordult, kidőlt a törcsös dohány, ráömlött nadrágjára. A láng belekapott — meztelenre égette azt a rossz bugyogót. Ift az állomáson nem mert leszállni, hiszen egyik combja kilátszott. Otthon a menyecskék ugratták. „Nagy harca volt Eráz bátynak az

36