Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 3. szám - Szentiványi Kálmán: Utazás, ködben (Elbeszélés)

helyekért. Most már muszáj lesz leülnie, akárhová! Elmélázta az időt. Mindig így jár.

— Parancsolj... Tessék!

Bólintva fordult a vadászkalapos öregúr felé, aki hellyel kínálta, s aki új lódenkabátját kigombolva babrálta rojtos bőrgombjait. Birgerijét az ablak felé mozdította, helyet csinált Kallósnak.

Lezöttyent hát, súlyos, kitömött aktatáskáját ölbe vette. Kezet kellett fognia invitálójával, akit látásból ismert:

— Szervusz — mondta az. — Doktor Vágó. Hehe... — Szájában arany- hidak villantak, húsos alsóajkán finom hab verődött a beszédtől. Nagy orrát alighanem púderezte, hogy eltüntesse — valamennyire is — a hámlós vörösséget. — Bemutatlak az uraknak.

A szemben ülő csontosarcú, fátyolos tekintetű, középkorú férfi nagykockás felöltőben üldögélt. Vágóról annyit tud Kallós, hogy egyik legnagyobb áruház társtulajdonosa volt. Hát ez ki lehet, itt szemben? Eddig nem barátkoztak vele, pedig egy helységben laknak.

A második útitárs összekoccantotta cúgos cipőjének sarkát és annyit mondott a kézérintésnél:

— Bodonyi.

A harmadik utas a ködbe bámult és szórakozottan lapozott egy angol képeslapban. Tokás, tömény szeszektől puffadt képén koromfeketére festett bajusz uralkodott, kis gyökérpipát harapott s füstölt is vele. Két ujját tartotta Kallósnak a képeslap felett.

— Szervusz. Mislei Kornél. — Érdes hangon suttogott.

Ez eldöntötte, hogy tegeződnie kell útitársaival. Ez egy zárt társaság — nem érdekelték ugyan különösen, de fejfájós hangulatában jobb lesz velük beszélgetni — ha már kell valakivel — mint a bíróságra utazó asszonyokkal.

Vágó közelhajolt és a zacskóba nyúlt:

— Gesztenye? — Kivett kettőt, pirgálta s jóízűen falta a csemegét.

— Parancsoljatok. — Kallós körülkínálta.

Űtitársai válogatva vettek. Kallósnak egyetlen férges szem maradt. A vonat fáradt füttyögetése elhalt odakint, valahol vesztegeltek. Vágó szivarra gyújtott. Derűs arccal kérdezte Kallóst:

— Szabadúszó vagy, mi?

Kallós igent bólintott.

—■ Igazad van. így jobban lehet keresni.

Kallós nem akart hazudni. Annyit mondott:

— Sajnos...

Vágó vállon csapta:

— Ne sírj! Ismerem a fajtátokat. Amíg megvolt az áruházam, támogattam a sajtót. Nagy csirkefogók voltak a kollégáid, egy-kettőre kivágták belőlem az ezreseket! Nem féltelek én benneteket. Most is lehet keresni.

Az útitársak nem foglaltak állást. Kallós bizonytalanul érezte magát. Nagyobb művet még nem sikerült alkotnia, apró írásokkal mostanában nem boldogul. Nehéz kijönni a szerkesztőkkel, megvan a galerijük. Állásba való15