Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 3. szám - Bakó József: Két rigó (Elbeszélés)
Hetek cirógató, kérlelő, biztató szeretete kellett ahhoz, hogy Pista újra énekes hangot adjon. Az ijedtségtől, mintha mélyült, szépült volna a hangja, még áradóbban, még hálásabban dicsőítette a világcsságot. Minél erősebben közeledett a tavasz, Pista kedve is annál magasabbra csapott. Nappal a telep bokrain, fáin szökdelődzött. Az orvosok szívét is mosolygó érzés csiklandozta, mikor látták, hogy a feléje nyújtott féregért kezemre száll. Ha fütyültek neki, meghallgatta, de aztán ő kezdte el, mintha azt mondta volna: ide hallgassatok! És rázendített a versenyt eldöntő dallamra. A betegszobák ablakaiban boldog arcok jelentek meg. Az ápolónők félig gyógyult gyermekeket állítottak az ablakokba, hogy mosolyogjanak és gyógyuljanak az ének kisugárzó erejétől és az illegő-billegő szökkenésektől... A szolgálatos betegszállítók megállották. Az ételhordók letették a kosztos edényt... Talán még az operálókés is megpihent egy pillanatig. A beteglátogatók morzsával fizettek a kedvesüknek, a hozzátartozóikat ingyen gyógyító feketefrakkos orvoskának ... Pista nem tudott az ének gyógyító erejéről, csak fújta, fújta önfeledten, mint az odaadás megszállottja. Néha még a rigótársait is odahívta hozzánk, hogy legyenek segítői, mert sok a barakk, sok a fájdalom és egyedül nem tud eleget tenni ... Mintha valami titkos sugallat sarkallta volna, hogy korábban keljen, hangosabban hirdesse a május érkezését. Nem volt már messzebb, csak két napkelésnyi távolságra. A szálláscsinálók már díszítették a földet, a fákat, az eget is újra mosták ... Az emberszíveket szintén áthangolták. A szerelem is hevesebb lett a szomszédunkban. Aggodalmas, körültekintő éberségem az ablakunk alá tetette a kalitkát. Hiába. Mérgezett kukacot pöckölt a szépasszony lovagja a kalitkába. Másnap reggel már nem érdekelte Pistát a hajnal. Őbenne már alko- nyodni kezdett... A mosdótál se tudta fölvidítani, se a kávés zsemlye, se a behozott kövér giliszta ... Csak a búcsúzás érzése adott neki annyi erőt, hogy bágyadtan, csipogva, panaszosan elémbukott a porba. Rámnézett meleg, mély tekintetével... aztán oldalra dőlt... széttárta sárga kis csőrét... de nem jött már belőle hang ... Az építők rigója ébresztette föl bennem a kórház megölt rigócskáját. Daloljon mint emlék, s hirdesse győzelmét a gonoszság felett. 12
