Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Bárdosi Németh János: Szabó Lőrinc (Emlékek és jegyzetek)

A Tücsökzene polyphon-muzsikája az egész életutat tárta fel. A nyolc verseskötet után itt „dadogta” el a kíváncsiaknak életregényét, amely korképnek is óriási, de művészete is itt kapta meg a végső, legsajátosabb hangját. Nem tücsökmuzsika ez, hanem hatalmas wágneri zene:

...........Én a kíváncsi ész

s a szerelem álmát dadogtam, és ami már nemcsak én voltam, ami csak részemmé vált, az akadályokat, az ébrenlétet. — Oh csak élni ne kellene az élethez! — Remete voltam mindig közietek, emberek, nem értettelek, nem értettetek: magát nézi, aki kíváncsi rám ...

S Isten tudja, mi jön még ezután.

Ma már tudjuk: a Tücsökzene befejezését, a Valami szép c. új kötetének remekeit, a szívtrombózist, a nitromint csődjét, újabb műtétet, a betegség „üvöltő jajait” hozta a vég. S végül is az „utolsó nagy alkalom”: A huszonhatodik év, amelyről még a kritizáló penge is végképp lesíklik, a zokogó ciklus, melyben a költő a „szív mélyeibe” száll le: lemeztelenítve magát, messziről, magasból nézve életet s végzetet.

Igen, ezeket tartogatta még a sors számára, aki azóta elpihent a földi nyugtalanság után. 1951-ben láttam utoljára Budapesten, a Magyar írók Szövetsége első közgyűlésén. Az akkori irodalompolitika erősen lefogta kezeit. Egyedül ült egy asztalnál. Jól esett rábukkanni, érezni, hogy van, él s alkot. Utoljára megszorítani fáradt kezét, amelyet akkor dehogy gondoltam volna utolsónak.

Ma már a mű az ő embersége és hadserege. Hitvallását is mindenki ellenében maga mondja ki leghitelesebben:

Nem faluba, nem Budapestre és nemcsak magyarnak születtem, fél Földre süt a nap felettem, fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él, apám a múlt egész világa s addig terjed hazám határa, ameddig az agyam elér.

(Hazám)

1957. október 3-án halt meg Budapesten. Vas István versesnekrológját elfogadhatjuk sommázatnak: „A legnagyobb volt közöttünk, akik élünk”.

Olyan mestere volt a szónak, aki összes műveit — eredetit és műfordításait — átírta, igényében könyörtelen kegyetlenséggel önmagához. Egy költő taníthat ja-e szebben és példázóbban a szó műveseit? Azt hiszem: shakespeari szó az övé irodalmunkban hiánytalanul és tisztán.

140