Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: A szerelem trilógiája. Vörösmarty-tanulmány

„Egy kisded oroszlán és körmös sas között,

Esdeklő szép lány kötve két tűz között,

Egy bujdosó anya, kit fia üldözött,

De Hadúr tiltólag állt mindezek fölött.

Másrészről ismét állt hadak nagy Istene,

Lábánál a sas és oroszlán pihene,

Anyja kezében ült a kisded, s nevetve,

A rossz fiú égett s a lány kért érette.”

Ezek voltak Kármán kardjának képei.

Mi ennek az élet-fegyverén kibomló furcsa képnek prózai értelme? Íme az első kép: bújdosó anya, kit fia üldöz, két ragadozó között s fölöttük tiltólag Hadúr. A második képen a ragadozók elpihentek, s gyermek az anyja karján ül nevetve.

Azt idézi ez a különös két kép tehát, hogy a szerelemnek van egy ragadozó szakasza (Adynál is így: „úgy akarlak, mint túlzottan kinőtt karmok kívánják tépni az új zsákmányt”) és egy elpihentető, és mindkettőnek értelme kizárólagosan: a gyermek. A megszületését váró gyermek, ki üldözi leendő anyját, ragadtatja el valamelyik ragadozóval, férfivel, a leányságot. Mikor pedig a gyermek elérte már édesanyját, a szerelem értelme teljesül, az életparancs győzött, nyugodtan ülhet el a ragadozó had.

Kármán kardjának képei azt a tanulságot lökik elénk: hogy a szerelem célja a gyermek, s az élet értelme az életfolyamat továbbvitele. A szerelein természetszerűleg nem öncél, hanem csupán játékosan bűbájos eszköze a győzelmesen tenyésző életnek. Itt megelégedhetünk ennyivel már, mert a Csongor és Tündénél ennek teljes kibontását adjuk majd meg.

Ez a palloson tárulkozó, párzó harcot és édes elpíhenést idéző két kép igazítja el Csabát szerelme célját illetőleg is és löki tovább veszélyes életútján a titokzatos Tündérvölgy borzasztó és egyben csodás tájai felé. Hollók, varjak kárognak feléje, miközben alkonytájt lelkének roppant erdejébe ér, ahol szörnyű suhogó magányosság fonja át. Riasztó tiltások robbannak eléje az éjben.

A falánkságában önmagát faló élet arculata tárulkozik fel Csaba előtt riasztásul, a műben felvonultatott furcsa, undorító képeken, de ezek sem téríthetik el feltett szándékától.

Az eléje nyomvadó életek undorító tekergése és böfögése hiába ijesztik, nem hátrál meg Jevétől fölajzott szerelmi igézetében. Az egymás mellett s egymáshoz képest, relációban, szimultán felmutatott életaszpektusok: hívók és ellökök, szépek és csúfok vívják benső csatájukat Csabában és kínlódása közben rádöbben arra, hogy milyen végtelenül egyedül, magánosán is van e töménytelen, nyüzsgő életsokadalomban.

„Magamban vagyok tehát, így beszél magának,

S a fenevadak is egyedül hagyának?

De menjenek. Csaba elég lesz magának,

Elég viszálkodó Tündér hatalmának.

126