Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: A szerelem trilógiája. Vörösmarty-tanulmány
tanulmányunk elején szóltunk már. közbülső műként a Délsziget, valamint a Csongor és Tünde közé. A Délszigetet, Tündérvölgyet meg a Csongor és Tündét nyugodtan vonhatjuk a Szerelem trilógiája egységébe, mert mind a három mű a szerelmet, mint életfolyamatot, illetve életfolyamat-állapotot szakaszolja, és az egyes szakaszok viszonylatában tárja föl és mutatja elénk. A gyermek számára a szerelem székhelye az életindulás lehetőségét hordó uterus (anyaméh), egy nagyon biztonságosan és külön lezárt magatudatlan világ. Költői jelképben: Délsziget. Az ifjak számára ugyanez a szerv már életindítás lehetőség akartan tudatosuló, egymáshoz képest, egymáshoz viszonyuló kölcsönös világ, művészileg jelölve: Tündérvölgy. A Csongor és Tünde már a teljes viszonylagosságát jelöli férfinek és nőnek. Ebben már a szerelem nemcsak mondható, mint a gyermekkorban, a Délszigetben, s a fejlődő ifjúság idején, a Tündérvölgyben, hanem itt már, a Csongor és Tündében a férfivé és nővé érés fázisában már tehető is. Ez a benső különbség magyarázza, hogy miért használ Vörösmarty epikai formát a Délsziget és Tündérvölgy szerelmi szakaszainak megmutatásánál és miért drámait a Csongor és Tündében már. Nincs véletlenségről szó. Egyáltalán nincs. A költő Vörösmarty tudatosan tette, amit tett. Egyébként a formai fokozat éppen olyan szervesen érvényesül a trilógiában, mint a tartalmi. Az első tétel, a Délsziget még a katexochén epikai formát használja, a hexamétert. A második tétel a Tündérvölgy már a csak mondhatóságból kezd kinőni, hajlik át tartalmában a tevőlegesség felé s így formában is ehhez simul alexandrin- jaival. A harmadik tétel a Csongor és Tünde pedig már a tett szerelmet a közismert spanyol drámai formában regisztrálja. Véletlen ez? Ügy még nagyobb a csodálkozásunk, mintha szándékosnak találjuk. Ezt két okból kellett elmondanuk. Egyrészt és főként azért, mert e három mű szervessége így követeli célszerűen. Másrészt pedig azért, mert az eddigi vizsgálódóknak is feltűnt, ha nem is ebben az összefüggésben és értelmezésben, hogy a Tündérvölgy formája elüt a Vörösmartynál szokványos eposzi formától a hexamétertől. Ezt azzal magyarázzák, főleg Szerb, hogy Vörösmarty belefáradt a hexameterizálásba, ráúnt egyhangúságára és mivel nagy választéka nem volt epikai szkémában, hát jobb hiján kikötött a másik hagyományos epikus forma-vers, az alexandrin mellett. Kézenfekvő magyarázat ez, hibája csak annyi, hogy nem helytálló. Korántsem az. Ha valóban az epikai formára, a hexaméterbe való belefáradásról és ráúnásról lenne Vörösmartynál szó, úgy következetes lett volna a költő önmagához, s legalább a soron következő műveiben a Tündérvölgy után, ha már mást nem, alexandrint használt volna. Mi ezzel szemben a tény? Az, hogy a Tündérvölgyet soron követő epikai műveiben mind kivétel nélkül „e megúnt” hexamétert görgeti tovább. Nyilvánvaló tehát, hogy ez a ráúnós magyarázat felületes fikció csupán, amely minden valóság-alapot nélkülöz, bármennyire tetszetős is. És az előbb elmondottak alapján az is nyilvánvaló, hogy Vörösmarty ebben az epyllionjában kizárólag a vázoltak miatt alkalmazza az alexandrint és tér 123
