Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: A szerelem trilógiája. Vörösmarty-tanulmány

Ki és mi ez a Csaba, aki rejtett szerelmi fájdalmával bújdosik a sötét rengetegben, s nyugtot nem talál? Közismert tény, legalább is az irodalmárok körében, hogy Vörösmarty egy időben Csaba írói álnévvel jegyezte megjelentett írásait. Tehát a Tündérvölgy Csabája elsősorban Vörösmarty maga. Csak elsősorban, mert mint látni fogjuk, Csaba több is Vörösmartynál.

A Tündérvólgy felé történő Csaba utazása első pillanatban tehát Vörösmarty önélet szakaszának rajzaként tűnik fel, amelyben szerelmi ámok-futását, lelki szenvedését és vajúdását jegyzi a Csaba utazásában Tündérvölgye felé. Valóság alapja ennek annyi, amennyit Perczel Adél-Etelka élmény formájában lecsapódott életrajzi adatként mindenki ismer is.

Vörösmarty valóban ebből a fájó lelki élményforrásból indította el írását. Megdöbbentő az a kép, ami idevágóan levelezéséből elénk tárul. Csupán azért nem idézzük részletesen ezeket, mert közkézen forgók. Ezek élesen rámutatnak arra a zajló lélekállapotra, amelyet számára ez a keserű élmény jelentett. Lelke olyan, mint az „eldúlt mező, melyen meggyilkolva fetrengenek az élet örömei, s amely még csak haldokol közöttük, jajgatással borzaszt. Így vagyok most, nem tudom, hogy lesz tovább; tán gyógyít az idő, de úgy vélem, hogy az a gondolat, mely képzelt boldogságomban szőve volt, pótolhatatlan hiányt fog hagyni egész életemben.

... Itt megholt testemnek fájni fog a föld is; nem hiszem, hogy szűnhetik a fájdalom, mert csontom, velőm, talán minden hajamszála el van foglalva átala.

Én nem hallok semmit is. Ha Isten angyalai az üdvösség csengettyűjével csengetnének is fülembe, ha a paradicsom legékesb madara repkedne is körii- lem édes dalával, de bár maga a testesült öröm biztatna is, nem hallanám őket. Siket vagyok mindenre, mint a nehéz föld, csak fájdalmamra nem.” (10)

E csupán ízelítőül hozott néhány idézetfoszlány önmagáért beszél egészen világosan egy hallatlanul felfokozott érzelmi lélekállapotról. És mint a kagyló, sérülési fájdalmában igazgyöngyöket terem, úgy termett Vörösmarty is minden drágagyöngynél nagyobb értékű gyöngyöt, a Tündérvölgyet. De ezért az önki- vületbe kergető, mérhetetlen fájdalommal kellett fizetnie a zárkózott életű költőnek. Reménytelen, kilátásalan szerelme nem öngyilkosságba, kergette — mint az életben sok másokat, talán sokkal kevésbé költői és kevésbé érzékeny ifjakat is — „csupán” önmeghasonlásba. Tíz évig szenvedi és ismét tíz évig siratja ezt a szerelmet, de komplexusa megoldatlan marad élete végéig és pszichopatizálja érzékeny-sérülékeny lelkét. Ez azonban már újból más lapra tartozik. Itt számunkra — visszatérve fájó élményforrására — az a döntő, hogy bár Vörösmarty ebből indította el szerelmi trilógiáját, de közben saját életélményét egyetemes világélménnyé tágította ki, és az egyedi sors-kereteken átlépve az egyetemes, általános érvényű szerelmet, mint sorstényezőt mutatta meg.

Vörösmarty a saját életére rontó jelenségben felismerte annak jelentését, a változó felszín alatt meghúzódó lényeget. Az érzékelésével megragadott világát gondolativá tette, dialektikusán egységbe fogva tolmácsolta. Azt tette tehát, ami a művészet feladata és minden művésznek tennie kell. Az egyedi, a konkrét mögött megragadta az általános érvényűt és azt elvonatkoztatva ismét konkréttá tette. Absztrakciói nem mások, mint a valóság lényegének megragadásai és a felismert lényegnek nyelvi eszközökkel történő adekvát kifejezései.

A továbbiakban tehát, amikor a maga fájdalmas és rejtett életét élő Vörös117