Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Claus Ritsch: Atombiztos óvóhely (Elbeszélés. Fordította: Szabó Jenő)
A házigazda szabója, aki szintén a vendégek között volt, kíhosan mosolygott. Barátja és vevője a legnagyobb összegű számláit is mindig pontosan kifizette. Kár az ilyen emberekért, gondolta. — Ilyesmivel nem lehet tréfálni! — szólt most szigorúan a házigazda felesége. — Tégy pénzeddel amit akarsz, építs magadnak bunkereket és pokolgépeket, igyál mérget, de kérlek — egyedül! Barátaidat hagyd ki az ilyen szórakozásokból. A szabó helyeslőén bólintott. A filmrendezőt nem érdekelte az ügy. A foto- riporternő lekapta a házigazda feleségét, a filmcsillagocska zokogott, Adolf Schmitt mosolygott. — Ugyan Christine, hiszen az egész csak tréfa — védekezett a házigazda. Ekkor azonban megszólalt az építész: — Nem, kedves barátaim, ez nem volt tréfa, mert én most kinyitom ezt a kis ajtót és mielőtt valaki is megakadályozhatna benne, lenyomom az emeltyűt. És lenyomta! Riadt, apró kiáltások, majd halotti csend, amelyben tompán hangzott a bunkerajtó zárjának csukódása. Ezután tört ki a pánik, amely magával sodorta a filmrendezőt, a filmcsillagocskát, a közgazdasági lap tudósítónőjét, két milliomost, egy lírai költőt, két sztriptíz-táncosnőt és természetesen a fotoripor- ternőt. Csak Adolf Schmittet nem. Az építész nézte a félelmében öklendező társaságot, amely már nem tudott parancsolni fiziológiai életműködéseinek s durván, kíméletlenül, ordítozva tolongott a bezárt kijárat felé. Az undor fojtogatta. De — nekik köszönhette hatalmas bankszámláját! És nekik áldozta fel fiatalkori álmait és ideáljait, mert ahelyett, hogy lakóházakat épített volna, ahol boldog gyermekkiáltozás hangzik és ahol minden szobában egy-egy jövőért dolgozó emberpár jut födélhez, atombunkerek szakértője lett. Pénzért. Sírboltokat épít. Ö készíti a legkedélyesebb, legraffináltabb és legkényelmesebb atombiztos óvóhelyeket Európában. Ebben a pillanatban őszintén sajnálta, hogy a robbanóanyagot még nem helyezték el a bunkerben. Aztán lenyomott egy másik emelőkart és a betonfödém lassan felemelkedett. Könnytől maszatosan, lihegő lélegzettel meredt az éjszakába a megrémült társaság. Éltek! És mennyire szerették ezt az életet. A visszanyert élet ujjongása egyetlen összefonódó kiáltásban tört ki belőlük. Adolf Schmitt utolsónak jött fel az óvóhelyről. A társaság már ott feküdt a fák alatt, a boldogságtól összevissza kiabált, vedelte az italt, mohón habzsolta az újból megtalált életet. Schmitt értetlenül gondolta: Minek kell ezeknek az embereknek atombunker, ha annyira ragaszkodnak életükhöz? Miért játszanak világvégét? Nem, nem értem őket! Beült száznyolcvanlóerős verseny kocsijába és vad iramban száguldott sötét- beborult országutakon, mindaddig, amíg a kocsi egy alig észrevehető kormány- mozdulatra neki nem csapódott egy sziklafalnak. Lángba borulása olyan volt messziről, mint mikor egy óriás kioltja parázsló cigarettáját... Fordította: Szabó Jenő 6 ÉLETÜNK 81