Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Horváth László: Gázló (Elbeszélés)
érezhetőbb lett a hűvös szellő. Északról Korpavár irányából jött. Sztárcsenkó felegyenesedett, a többiek követték. A két keréken vontatott géppuska kereke olykor kőbe, vagy a lapban elszórt faltéglákba koppant. — Vigyázz, Zsárin! — mormogták a többiek. Puha sietős léptekkel ereszkedtek le a domboldalon. Sűrű felhőréteg takarta ismét a holdat. Lépteik meggyorsultak és a csoport ügetni kezdett az éjszakában. — A géppuskát kézbe! Talpfára lépjenek — súgta az alhadnagy, mikor a sínek közelébe értek. Zsombékos, vakondtúrásos terület következett a sínpár után. A futó léptek zaját felfogta a puha föld. — Ez meg micsoda? — kérdezte a parancsnok. — Ez a víz nincs belerajzolva a térképbe. Milyen kellemetlen szaga van — intett fejével a két part között sötéten folydogáló víz felé. — Mindegy, aki visszamegy jelenteni fogja, hogy a folyócska előtt van még valami büdös patakféleség. Óvatosan csúsztak le az alacsony parton. A csizmák pillanatok alatt belesüppedtek a bűzös, iszapos mederbe. Titárenkó köpött egyet mérgében, mondani is szeretett volna valamit, de lenyelte a szót. A büdös patakon túl az első léptek már sárban cupogtak. — Halkabban — súgta Sztárcsenkó és szökellt a Principális felé. Itt, ott, de ahogy közelítettek, mind sűrűbben mutatkoztak a víztócsák. A tavaszi olvadás következtében a hercegi erdőkből lefolyó nagytömegű víz alaposan felduzzasztottá a Principális vizét. Sötéten, a hideg szellőben fodrozva hömpölygőit az ár. Miután a géppuskát úgy helyezte el, hogy szükség esetén fedezni tudja a vállalkozást, az alhadnagy és Titárenkó hasrafeküdt a ragacsos partszélen. Némán szemlélték a vizet. — Talán nem is olyan mély? — vetette oda a vöröskatona és máris átvetette magát a parton. A halkan csobbanó, hullámzásba jött víz már a parton nyakig ért. Titárenkó egyik kezével belekapaszkodott a parti füzesbe, míg a másikkal magasra, a feje fölé emelte géppisztolyát. — Hej, azt a ... — Titárenkó olyan cifrán mordult, hogy parancsnoka elmosolyogta magát. — Ki mondta, hogy itt menjen a vízbe? — A hold ismét előbukkant. — Most csak maradjon. Húzódjon a fűzfa alá, de ne neszezzen annyit, mert ha valaki figyeli a vizet, magát is feltétlenül meglátja. Titárenkó jó öt percig élvezte a jeges fürdőt; végül már forrónak érezte. — Itt bizony, ezen a helyen nem lehet átmenni — súgta vacogva az alhadnagynak. — Látom. A másodpercek csigalassúsággal másztak, de nem volt szabad semmit sem kockáztatni. A hold még egyszer, kárörvendően belevigyorgott Titárenkó komor, vacogó arcába, majd magára húzta egy fekete felhő leplét. A harcos egy ügyes mozdulattal kiborította csizmájából a vizet és kérdőn tekintett parancsnokára. — Majd ott — mutatott Sztárcsenkó egy lejjebb álló fűzfacsoportra. — Talán ott sikerül... Kúszva közelítették meg a megjelölt helyet. — Maga arra kísérelje meg. Tíz lépéssel lejjebb. 69
