Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - Bánhidi Tibor: Ceruzarajzok - Itáliáról

Simán volt hátrafésülve a lány holló-haja, sötét napszemüveg ült az orrán, diószín bőre fényleni látszott. Az üzleti papírokból föltekintett, ahogy a fém csengését hallotta. Halvány mosoly futott szét az ajkain, úgy kérdezte:

— Megnyerte a tetszését az áru, uram?

Mondom, nem volt szándékomban vásárolni, kitértem hát a válasz elől:

— Milyen hűvös az ezüst fénye... A hullám taraja ilyen itt lenn, a folyó hátán.

A lány felkapta a fejét.

— A fényeknek nincs hőmérsékletük — mondta.

— Nem is Celsius-fokra gondoltam — kezdtem egyezkedni vele. — Ügy értettem, hogy vannak színek, amelyeknek melege felold bennünk valamit... Olykor csak egy hangulatot, de olykor talán egy szunnyadó érzést is. És itt van ez az ezüst: nem tehetek róla, hideget áraszt. Északi tél, miniatűr jéghegy.

— Ön, ugye, nem firenzei? — váltott át a leány.

— Miről gondolja?

— A firenzeiek sohasem beszélnek jéghegyekről... És különben is, miért indulnánk a sarkkörök felé, amikor oly csodás itt minden. Járt már az Uffizi képei között? A dómban és a keresztelő kápolnában?... Szétnézett a Palazzo della Signoria mellvédjéről? Mondja, magába tudta szívni a színek illatát?

Két kicsi piros folt feslett a leány arcára, ahogy a választ várta.

— A színeknek illatuk sincs, kislány... — mondtam elgondolkozva, s ő gyorsan rá vágta:

— De igenis van ... Hát csukott szemmel hogyan ismerné fel másként a tárgyakat, miről tudná meg, hogy sárga vagy hamuszín fényen jár a tengerparton?

Zavarban voltam, nem találtam ki a lány gondolatát. Ö nekihevült, és sietős szavakkal folytatta:

— A színek nyelve egysíkú: kék, zöld, narancs vagy lila ... Az illatnak ezer árnyalata van, s aki megtalálja, hogy a színek és az illatok halmazából melyik melyikkel cseng össze, — messzi tájakat ismerhet meg anélkül, hogy valaha is járt volna arra.

— De hát mi szükség van erre? — indultam fel.

— Mert a szivárvány hídját nem pillanthatja mindenki meg — válaszolt halkan, s kezével végigsimította a homlokát. Aztán fülének kagylójáról leakasztotta a szemüveg szárát, s oda emelte elém a tekintetét.

Lehunyt szempillája mögött meg éreztem a sötétséget.

32