Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 2. szám - Farkas Imre: Galamb a búzakeresztben (Elbeszélés)

— Ne rántsd el a ravaszt! Ne is húzd meg! Tégy úgy, mintha... ökölbe szorítanád a kezed! — oktattam.

A doboz kalimpálva hullt a fűre. Előbb nem hittük, aztán meg ordítottunk és az eget öklöztük örömünkben.

Az udvar fölé galambpár érkezett. Egyik fehér volt, a másik rózsaszín. Mozdulatlan karélyos szárnnyal, ernyős farokkal bukkantak elő az eperfák mögül. Amikor megláttak bennünket, testüket nyíllá formálták, és elkanyarodtak a Nap felé. Oktalanul sokáig néztem utánuk.

Ölnyi csalar.iádéval érkezett az öregem. Leállogaíta a kerítés mellé — hadd fonnyadjon — s együtt indultunk ebédelni.

Borsos levest ettünk. Negyvenötben tanulta anyám a módját szovjet katonáktól. Aranyzöld lében kockaalakú, halvány káposztalevelek és húsdarabok szorongtak. A leves tetején sok sárga folt és néhány borsszem fénylett. Fűszer és csirkehús meleg gőze szállt az arcunkba.

— Jó-e kisfiam? — kérdezte anyám a gyerektől.

— Nagyon! — válaszolta az két nyelés között, s látszott, hogy kímélné a száját a szótól.

— Disznóhússal, úgy az igazi! — szólt nevetve apám, és nehéz kezével lenyomogatta a kipirult gyerek elálló sörényét.

A délutánt a strandon töltöttük. A gyerek a víz alá bukott kövekért, és a hátúszást gyakorolta. Egy ideig tanítgattam, majd megelégelve a fürdést, néhány forduló után kiültem a partra. Nézelődtem, hátha meglátok valakit a régiek közül. Férfiak, nők, gyerekek úsztak, napoztak, labdáztak körülöttem, de mind ismeretlenek. Hanyatt feküdtem a medence szélén, és hallgattam az embervilág zsongását. A hinták suhanása, a labdák repülése, az evezők tereferéje, a sokszínű emberi zsivaj, s a motorcsónak tenorja egyetlen legömbölyödött „A” hanggá szűrődött a vízfodrokon. Nem fogant bennem sem emlék, sem új gondolat. Nem fájt és nem hiányzott semmi. A harmónia állapotában voltam. Könnyű, mint a hab, és meztelen bőrömre sütött a Nap. Vízbe merítettem a tenyeremet, és szivárványt csorgattam a medencébe.

Később csónakáztunk. Zajtalan, biztos csónakon. A gyerek a csónak orrában ült és figyelt. Ha nádirigót látott vagy fecskét a víz fölött, mutatóujjával megcélozta, megrántotta hüvelykujját, és azt mondta: „Cccs — cccs”.

Lámpagyújtáskor értünk haza. Szalonnát vacsoráztunk puha kenyérrel, zöldpaprikával, paradicsommal. Tejet ittunk rá. Apám és a gyerek édestejet tőgymelegen, anyám és én bársonyhűs, kagylós aludttejet. A villany körül boszorkánypillék röpködtek. Megkérdeztük, voltak-e seregélyek az eperfán, de nem voltak. A puska a gerendán lógott. A vacsorafényben elveszítette minden ártalmasságát, még árnyéka sem volt. Minduntalan ránéztünk, jó volt ránézni. Látni, hogy ott van. Tudni, hogy levehetjük, amikor akarjuk. A gyerek még megsimogatta, aztán aludni mentünk.

Kombájn döngicsélt az éjjeli tarlón, álmos gágogás poroszkált az ablakig.

Beszélgetni lett volna kedvem. Szavakkal is ölelni a nyarat, a falut, a békét, beszélni a gyerekkorról, de a kicsi, egyenletes szuszogással, csakhamar elaludt. Az emlékektől csak sokára követhettem.

Álmom kórházba vezetett. Galamb feküdt mellettem, nagy, fehér, végigérte az ágyat. Fehér a csőre, a lába is fehér, mintha bemeszelték volna. A transzfúzió csöve mellemből mellébe vezetett. Azt mondták, addig kell a vért adnom, amíg a galamb megszínesedik. Elálmosodtam, de nem aludhattam. Vámom kellett, hogy a galamb színesedjen. Néztem az üveggömböt, alig csordogált a

7