Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Farkas Imre: Galamb a búzakeresztben (Elbeszélés)
darak különös, kedves életneszeit. Gyakran meglestük a szülőket fiókáik etetése közben, s ha macska settenkedett a fészek körül, rémítő kurjantásokkal ijesztettük el. Az esze nélkül, feltartott farokkal kotródó négylábú látványa és a gyámoltalan állatok megnyugvó csipogása a hatalmasság jóleső érzését csorgatta belénk. Oltalmazó fenségünkben a kis udvar fölé magasodtunk, és megnövekedett fontossággal, felelősséggel sétálgattunk szűk határai között. A puska megérkezésekor, noha kimondani is feleslegesnek tűnt, ekképpen nyomósítottuk elhatározásunkat: „Élőre pedig nem lövünk!” Törött virágcserepet tettünk a kerítésre, azt célozgattuk. Apám, aki „siccbojtos” lövész volt a k. u. k. hadseregben, elégedetlen fej- csóválással figyelte ügyetlenkedésünket. — Nem jó, nem jó. Hogy áll az a gyerek? Hanyatt esik, ha elsül a fegyver. Mindezt komoly, megrovó aggodalmasságg'al mondta, mert a szerető nagyapai bölcsesség nem engedheti játékká silányulni az unokái igyekezetét. Letette a vödröt és odajött. — Ide azt a puskát! Gyufásdobozt tett a kerítésoszlop tetejére, tíz lépésre tőle vonalat karcolt a földre, s mögéje állt. Az első golyó elhamarkodottan futott ki a csőből. Morgott valamit a reszkető kézről, a vaksi szemekről, és újra lövőállásba igazodott. Testsúlyát lazán lábaira helyezte, bal felső karját oldalához szorította, kissé előredőlt, célzott. Lassan mozdultak a másodpercek, majd száraz csattanás hallatszott. A doboz egy lapulevél kifeszült ernyőjére hullott. — Na — szólt tréfás fensőbbséggel (én éreztem csak ki hangjából a rejtett megkönnyebbülést) — így csináljátok! Felvette a vödröt és elment. Már régen is úgy tudott elmenni, készülődés és búcsúzkodás nélkül, hogy valójában mindig ott maradjon. De most elment. Nem éreztem magamon segítő figyelmét, s még nehezebbé vált számomra a mindenkori új apák feladata: jobban a nagyapáknál! A gyerek megilletődve nézett utána, én titkolt irigységgel. Töltöttem, és minden figyelmemet összpontosítva céloztam. Az izgalomtól hullámzani látszott a kerítés. A doboz körvonalai elvizenyősödtek, majd csak fénylő foltokat láttam. Leeresztettem a puskát. Lélegzetem csillapultáig babráltam az irányzékot, lábamat igazgattam, törölgettem kicsordult könnyemet, majd amikor már nem volt mit tennem, lassan, elszántan felemeltem a puskát. Alulról felfelé közelítettem a célt, s amikor a doboz ráült a célgömbre — lesz ami lesz —, sejtelemszerű mozdulattal meghúztam a ravaszt. Sikerült! Nyugalmat parancsoltam magamra, s hagytam a gyereket futni a dobozért. A szélét érte a golyó, szilánkot tépett belőle. — Na látod — mondtam —, így kell. — Gyertek ebédelni — hívott anyám a gangról. Mosolygott. Ismerős, örömös mosollyal. Így mosolygott gyerekkori vasárnapokon is, amikor tudta, hogy kedvünkre lesz az ebéd. Üj kendő volt a fején. — Kiálts apádnak! — zsörtölődött. —• Mindig akkor csavarog el, amikor kész az étel. — Még egy lövést, apu! — könyörgött a gyerek. — Na jó, de gyorsan! Célzott. 6
