Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 2. szám - Káldi János: Fekete viola (Vers)
Ügy érezzük, azzal tisztelhetjük legemberibben és legközhasznúbban Hadnagy László emlékét, emberségét, művelődéspolitikai örökségét, ha népművelési terveit, a társadalmi valóságból kialakított koncepcióját kulturális végrendeletének tekintjük, és mindannyian, ki-ki a maga munkaterületén, fáradozunk azok mielőbbi és minél eredményesebb megvalósításán. Ezzel a belső erkölcsi elkötelezettséggel ápolhatjuk irányítónk, munkatársunk és barátunk emlékét szíve és szívünk szerint. KÄLD1 JÁNOS FEKETE VIOLA — Hadnagy László sírjára — Az ész — a hideg és tény-tisztelő! — tudja már, de a szív nem hiszi el, nem, nem, ez lehetetlen. A szív tiltakozik, visszadobja a hírt újra és újra; végtelenül konok lesz e döbbenetben. Hát elmegy a Jó is, az Igaz is, mert ember hordja magában, a könnyen-múló-esendő; lengj, csapkodj végig az ország fölött, te fájdalom, te szenvedélyesen lengő, éjfekete kendő! Hát elmegy az is, aki annyit tett, akart, álmodott; megy, megy egyik napról a másik napra; a Nagyot, a Szépet, amit elgondolt, elejti; akár a gondatlan gazda, hűtlenül másra hagyja. Hát elmegy az is, akinek nem szabadna, nem tartja vissza százezer terve-dolga; vissza se néz tán, csak megy, megy — ahogy utolján láttad — milyen lelkesen! mosolyogva! Laci, a. szív nem hiszi el, hogy nem élsz, s nem fogja elhinni messzi időig — várja tőled a jó szót, az eligazítót, s mikor majd nem szólsz, hát eltűnődik. Eltűnődik és arra gondol — ahogyan éltél, örökre azzal tanítasz már; s ez elfelejthetetlen; — tovább és messzebb zeng a nagyon is porlékony szavaknál! 4
