Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Z. Szabó László: Legendák emberekkel (Útijegyzetek)

kereszteslovagok kegyetlenkedéseiről vagy Rudolf császár agyalágyultságáról;

s pillantásod egy láncon lógó késen pihen meg. Nem kell sokáig vámod: akad rögtön önkéntes idegenvezető. Megtudod, hogy két építész tragédiájának a maradandó dokumentuma csüng előtted. A Mária-templom építőié, akik versenyt kezdtek, ki tud égretörőbb tornyot emelni. Amikor azután szemmel látható volt már a különbség, megtörtént a gyilkosság. A lemaradó testvér — mert az építészek fivérek voltak — megölte a másikat. Lelkiismerete azonban nem hagyta nyugodni. Éjt nappallá téve dolgozott, befejezte mind a két tornyot, majd a szédítő magasból levetette magát. Ott loccsant szét a középkori kövezeten.

Nem tudsz úgy lépést tenni, hogy ne botlanál valamilyen történetbe.

Fölpillantasz a Mária-templom tornyára. Elmerengsz a testvérek tragédiáján, az emberi sorson, szenvedélyeken és megbánásokon. Meglepődsz: hányán éreznek veled! Hiszen annyian figyelik a tornyot. Most olyan közel vagy az emberekhez. Ez jó. Őszintén jó érzés.

És a következő pillanatban felharsan a kürtszó. Ezért volt hát a nagy figyelem! Hallgatsz... hallgatsz, és észreveszed, hogy a dallam ismerős. A toronyban megvillan a napsugár. A kürtön játékosan végigszalad. És közben egyre szól a kürt. Ennek is megvan a története:

Magyarok Krakkóban

Elromlott a Mária-templom toronyórája. A javítása pedig a szokáshoz híven egyre késett. A városba közben magyar lovasok érkeztek. Hosszú időre ütöttek itt tanyát, s hogy az órák múlását tudják, kürtszóval jelezték azt reggelente, meg délben és takarodókor.

Egyszer azután — így beszélik a krakkóiak — kóbor nomád sereg tűnt fel a város falai alatt. Bezárultak a kapuk, a rondellákon a jó céhtagok le- lehúnyó pillával virrasztottak. A hosszú várfal és a széles vizesárok védte a népet. Naponta pedig felharsant a kürtszó. Ügy hozzátartozott már a krakkóiak életéhez, mint a víz, a napfény, az éjszaka meg a nehezen megszerzett só. Ez adta az ízt, de nemcsak az ételnek, az életnek is, a jókedélynek.

Az íjász lovasok pedig csak kerülgették a várost. Egyre közelebb merészkedtek a falakhoz. Aztán egy szép napon — éppen a megszokott időben —, amikor élesen felharsant a kürtszó, pár akkord után meg is szakadt. Csak akkor tűnt fel a hiánya. Amikor az okát keresni kezdték, ott találták a trombitást átlőtt nyakkal. Kezében a szorosan markolt kürttel, torkában a mongol pusztákon készült nyíllal.

Az óra azóta nem jár. Nem is javítják meg már soha. De a kötelességteljesítés e szerény hősének emlékére a nap minden órájában felharsan a kürtszó, hirdetve a négy égtáj felé nemcsak az időt, hanem a múlt névtelen hősét is. (Ma: szabályosan nyolcórás műszakban a városi tűzoltóság tagjai látják el a kürtösi posztot. Az egyikük éppen most ünnepelte szolgálatának harminc éves jubileumát, és ez alatt az idő alatt több mint 27 000-szer fújta el a történelmi kürt jelet.)

Hogy e történet a múlt melyik rétegébe süllyedve bukkant elő, talán nem is érdekes. A megható benne az, ahogyan őrzi a város. A modern óra helyett ma is élő személy kürtszava idézi a múltat, a lelketlen gép helyett a lelkes ember hangja köt századokat át.

De így él emléke Jadwigának is, a lengyelek fehér asszonyának. A székes- egyházban fekvő hófehér carrarai márványkirálynő dísz nélkül, kutyával, a

125