Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Palkó István: Bartók értékelésének problémájához

munkái. Annak ellenére, hogy egy életmű egy és oszthatatlan, az életmű méltatása, értékelése főként éppen ezeken a jelentős alkotásokon múlik, nem a kisebb jelentőségűekén. Ha tehát Bartók jelentősebb műveivel Kodály megállapításai szerint is nehezen tudunk társadalmilag mit kezdeni, ez súlyos vagy legalább is megoldatlan problémát takar. Valójában Bartók életművének az értékelését, a magyar kultúrában való helyét és szerepét különösképpen, és az egyetemes zenekultúrában pedig általában. Mind a két problémát megoldatlannak érezzük mind a mai napig, a töménytelen, több száz hazai és külföldi tanulmány, méltatás és írás ellenére is.

Bartók nagyon összetett, sokoldalú emberi és művészi arca, nehéz veretű életműve szinte végtelen vonatkozásban lehet tanulmány tárgya. Az is természetes, hogy elsősorban és jóformán kizárólag az érdekelt zenetudományi ágak szakemberei vizsgálják, ostromolják Bartók életművének problematikáját. De talán nem lenne érdektelen, ha egyszer s másszor, egyben s másban nemcsak a zenei szakember szemével boncolgatnánk a bartóki problematikát. Annál is inkább nem, mert Bartók életművének helye és szerepe különösképpen a magyar kultúrában nemcsak zenei életünkre tartozó kérdés. Sőt Bartók zenéjének a viszonya a néphez, a nép tömegekhez szintén nemcsak muzsikus, hanem legalább annyira ideológiai, művelődéspolitikai és társadalmi probléma is.

Annak ellenére, hogy Bartókról igen sokat írnak, e téren egész sereg probléma még tisztázva nincs. Mi, nem zenei képzettségű olvasók, zenei laikusok, egyszerű átlagemberek azt szeretnénk, ha a tanulmányok tömkelegében tisztulna a látásunk, és a legalapvetőbb problémát, Bartóknak mai korszerű társadalmi értékelését kaphatnánk meg. Megítélésünk szerint ez is volna olyan fontos, érdekes és izgalmas kérdés társadalmilag, mint például „Bartók és az új zene filozófiája”2 vagy „Bartók Béla születésének 80. évfordulóján”3 című írások megállapításai, hogy csak e legfrissebbekről tegyünk itt említést. E tanulmányok mindegyike értékel a maga módján, de magát az alapproblémát óvatosan kikerüli, illetve nem érinti. Zoltai például utal Bartók életművének polgári értékelésére és ezt mondja: „A jelenkori élharcos polgári esztétika Bartókot is megalkuvónak, kompromisszum-keresőnek, az igazi avantgárd renegátjának tartja.” — Majd Jürgen Uhde Bartók értékelésének végkövetkeztetését így fogalmazza meg: „Bartók korszakot zár, de nem új korszakot nyit, ezért nincs is iskolája ...”

Zoltai ezeket a megállapításokat vádaknak találja és nevezi. Nyilván azért, mert nem ért ezekkel egyet. Szemügyre veszi a vádakat, és megvilágítja Bartóknak a folklorizmushoz való pozitív viszonyát és folklorizmusát egy tőről fakadónak tekinti antifasiszta humanizmusával, majd ezt mondja: „Bartók íolklorizmusa valójában nem kizárja, hanem a zenei anyag tekintetében is megalapozza a modern élettartalmak zenei tükrözését.

A bartóki zene esztétikája már nem dolgozhat a hagyományos értelemben vett zenei szép kategóriáival, mert azokat már kiszorították a groteszk, a bizarr, a torz stb. elemei. A zenemű már nem illúzionizmust sugall, hanem dezillúziót idéz fel, megráz és meghökkent, nem „élvezetre” törekszik és nem „érzelmes”. Világháborúk, forradalmak és ellenforradalmak koráról vall, hogyan is bonthatna ki megittasult szépségű dallamokat? A bartóki zene szociális talaja közös az avantgardizmuséval: „az általános válság korszakába jutott bomló és züllött kapitalista társadalom”.

113