Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1963 / 1. szám - Debreczeni Imre: A hetedik műszak
kísérletezgető kalandokba bocsátkozni. — Nem nézne a főmérnökre, aki homlokára tolta szemüvegét s úgy pislog Kínaira, mintha most látná először. Varasdi Kínainak is bólogat. Mindhárman tudják, mit tartok én helyesnek, csak én nem. Érzem, arcomba tolul a vér, dadogok valamit arról, hogy mégegyszer tüzetesen át kell tanulmányoznom a javaslatot, pedig meg kellene mondanom, hogy nem értem, hogy magas nekem, hiszen elolvastam kétszer is. Mert igyekeztem én. Tanultam, ahogy tudtam, dolgoztam, ahogy lehetett,, és mégis . .. Nincs nehezebb dolog, mint önmagunk előtt beismerni, hogy elmaradtunk, hogy régóta nélkülem fut már a szekér. Nem, nem nélkülem, rosszul mondom, hiszen rajta ülök, de azelőtt segítettem húzni, most meg csak ülök odafent, és ez más. Tíz esztendeje lettem titkár. Négy elemivel. Ma fiókomban az érettségi bizonyítvány, a gépipari technikumé. Mit szépítsem, úgy húzkodtak át a vizsgán. Gyerekkoromban is nehezen tanultam. Mennyit gürcöltem, éjszakáztam, gyötörtem az agyamat, s most itt állok, magyarul beszélnek, a gyár fejlesztési tervéről van szó, s nem tudok hozzászólni. Mintha szakadék szélén álltam volna, lenéztem a mélységbe, szédültem. Igen, igaza volt Taplónak. Szempontok puszta hangoztatásából nem lehet ma már megélni. Valaki azt mondta ... ki is mondta? ... hogy az általános sohasem takarja be tökéletesen az egyest. Hiába beszélek a nagyról, ha nem értem a kicsit... Keserves délelőtt volt. Déltájt bejött hozzám Ivánkái. Ivánkái az üzemmérnökünk. Leült, cigarettával kínált, s azt mondta, nagyon sápadt vagyok. Kedvelem Ivánkáit. Emlékszem, mikor jellemzését készítettük, én mondtam: annyira rendes ember, hogyha nem ismerném, nem hinném el, hogy ilyen ember is létezik. Szinte hibája sincs, ha csak az nem, hogy túlságosan szerény. Ivánkáit szeretik az emberek, és bíznak benne. Így is, úgy is. Talán senki másnak, de Ivánkáinak el tudtam mondani, mi kavarog bennem. Türelmesen végighallgatott, aztán apróra elmagyarázta a főmérnöki javaslatot. — Pompás elgondolás, csak drága. Megfelelő módosítással.. . Jani bácsira hallgat a főmérnök szaktárs, ha beszélne vele... Megijedtem. Én beszéljek, én, aki nem értem az elgondolás lényegét. Nem! És akkor megmondtam Ivánkáinak, hogy leköszönök. — Ugyan, Jani bácsi! — vigasztalt a mérnök. — Kimerült, elfáradt. Elmegy szabadságra, kipiheni magát, s meglátja minden rendbe jön! — biztatóan nézett rám avval a melegbama szemével. Orvos néz így a betegére. Mikor elmondtam, hogy őt gondoltam a helyemre, csak a fejét ingatta,, aztán arra biztatva, hogy jól gondoljam meg, elment. Megkönnyebbültem, mint az olyan ember, aki régóta lappangó betegségére megtalálta végre a megfelelő orvosságot. Felszabadultan bandukoltam hazafelé, s amit hónapok óta nem tettem, még fütyürésztem is. Annusnak is jobb lesz. Mennyi áldozatot hozott, míg tanultam. Moziba fogunk járni, színházba, sétálni. Jancsit hazahozzuk a nagymamától, vasárnaponként elviszem a Dunára horgászni. Annus nem volt még otthon. Begyújtottam, kitakarítottam, hadd örüljön, 105
