Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Debreczeni Imre: A hetedik műszak

felhúzták volna: — Mert te is elfelejtetted már, honnan jöttél! — Mondott még mást is, nagyon dühös volt.

Tolom el magamtól, nem enged. Tolom erősebben, akkor sem. Lapátnagy mancsa van, fájt a szorítása, kiborultam.

— Eredj a pokolba a csip-csup marhaságaiddal, nem rám tartozik! — sziszegtem a képébe, s kitéptem magam a kezéből.

Lihegve kapaszkodott az íróasztalomba, pupillája gombostűnyivé szűkült, sokáig kapkodott levegő után, aztán felhördült:

— Csip-csup? Titkár úrnak a mi dolgaink újabban csak amolyan csip-csup marhaságok, mi? Csak a szempont a valami, ugye? Te... te szempontjani?

Ha félre nem lépek, talán meg is üt.

Miután illetékes helyre tanácsoltam őt is, rohantam az értekezletre. így is öt percet késtem.

Az igazgató nem szólt ugyan, csak jelentőségteljesen karójára nézett. Szó nélkül leguberáltam utolsó tízesemet, s leültem.

Zsitvai színtelen szavai úgy kopogtak, mint a bádogtetőt csapkodó zápor, de nem hatoltak el tudatomig, s attól sem féltem, mint máskor, hogy elaltat,

Varasdi szembe ült velem, s folyton bólogatott. Egyszerre heves haragot éreztem Varasdi iránt. Mit bólogat ez folyton? Azért, mert valaki a szakszervezetet képviseli, még nem kell okvetlenül bólogatnia.

A főkönyvelő mellettem ült, percenként tapogatta frissen hullámosított frizuráját, s folyton mosolygott. Emiatt a mosoly miatt csúfolják Kínainak.

Az öreg szinte szétfolyt karosszékében. Szemhéjait leeresztette, mintha szundikálna, de halántékán vadul ugrált az a kis ér, mint mindig, ha valami bosszantja. Nem kedveli Zsitvait.

A főmérnök csak darált, darált, unottan, egykedvűen, mint a bíró a harmadik tárgyaláson, az előzők történetét sorolva, én füstölögtem. „Én, szempontjani, én?... Én, aki annyit loholtam az ügyeikben? ... Én, aki éppen csak a pelenkáikat nem mostam ki? ..

— Elég! — csapott le akkor az asztalra váratlanul a hájas igazgatói ököl. — Míg én igazgató leszek, ebből a marhaságból semmi sem lesz! — Félelmetesen csápolt a bajsza, mintha külön életre támadt volna.

Varasdi feje egy pillanatra zárlatot kapott, aztán rögtön második sebességre kapcsolt, s most már az öregnek indexelt.

Kínai, az udvariaskodásra sohasem rest Kínai, készségesen söpörte le a hamutálból szertefreccsent csikket. Talán bele is pusztulna, ha eltelik tíz perc, mialatt nem tehet valami apró szolgálatot. Persze csak főkönyvelőtől fölfelé. De csak fordulj hozzá, hogy kellene valamire akár csak tíz forint, rögtön széttárja gondosan manikűrözött kezét, s elbájoló mosollyal közli, hogy nincs keret.

Már mind állnak, s akkor rámbök a hájas igazgatói mutatóujj:

— Vaskó is marhaságnak tartja!

— Vaskó elvtársnak, mint párttitkárnak kötelessége, hogy az ésszerű elgondolást támogassa. Spéciéi a párt mai főfeladata a termelőmunka spéciéi minél hatékonyabb támogatása — darálja a főmérnöki magnó olyan szenv- telenül, mintha azt bizonygatná, hogy tél van és hideg.

— A párttitkár elvtárs számára — kezdi Kínai a diplomaták kígyósima hanghordozásával — a párttitkár elvtárs számára semmi nem lehet ugyebár előbbrevaló az önköltség csökkentésénél — s mert az öreg szúrósan mered rá, hozzá teszi —: A Fémfeldolgozó ugyebár üzem, nem színház, nincs tehát jogunk

104