Életünk, 1963 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1963 / 1. szám - Debreczeni Imre: A hetedik műszak

Kustor billentett ki először az akkor már nagyon keservesen tartott egyen­súlyból, a pukkancs Kustor. Kustorban is, mint többnyire mindenkiben, jól elhízott másfél évtized alatt az önérzet. Különben is többje volt belőle, mint másnak. Nem kapta meg a beígért szolgálati lakást, s miután jól összemart az öreggel, felpaprikázódva rontott be hozzám. Magas lóról kezdte, ököllel püfölve íróasztalomat. Nyug­tattam, csillapítottam, nem használt. Olyan volt, mint aki eszét vesztette. Szó szót követett, s mikor képembe üvöltötte, hogy ellenzés vagyok, eltanácsoltam illetékes helyre. így kezdődött. Ez a hála, a köszönet, hogy annyit lótok-futok az érdekükben? — füstö­lögtem napokon keresztül. Igen, ekkor követtem el a második hibát: általánosítottam. Ma már tudom, de akkor? . .. Könnyű utólag bölcsnek lenni. Nagyon dühös voltam, s üres­járaton fut ott a józan ész, ahol harag vörösük. Mikor néhány nap múlva kezdtek elmaradozni, még örültem is. Végre levegőhöz jutok. Közel tíz kilót fogytam abban a két hónapban, pedig inkább rámfért volna öt. És Annus kinevetett. — Ügy kellett! Így járnak a jóbolondok! Csak azt kaptad meg, amit kerestél. Már akkor megmozdult bennem a szándék, mint anyaméhben a félidős gyerek. Megfojtottam. „Mások talán különb titkárok? Talán jobban csinál­ják? ...” És kezdtem magam másokhoz mérni. Másokhoz, akiket kisebbnek tartottam magamnál. Gyáva voltam, ma már tudom, de akkor semmiért be nem ismertem volna. Gyáva voltam, s gyávák önámítása, hogy mindig kiseb­bekhez mérik magukat, pedig akkor már tudtam, hogy jobb esztergályos voltam, mint titkár. És akkor jött az a háromszög-ülés. Ügy haügattam a dadogós Zsitvai beszédét, mintha kínaiul szólna, pedig mi mindennel csiszoltatták, köszörültették az agyamat a technikumban. Nem tudtam a főmérnökre figyelni. Folyton a tízesemet néztem, s magam­ban Taplót mosdattam. Azóta sem váltottunk szót. Alig valamivel a háromszög-ülés előtt rontott rám. Szeme, szúrós, villogó szeme valósággal lángolt, bütykös jobbja egy törött vidiakést szorongatott. Éppen olyan volt, mint ami az imént kettétört. Dugta az orrom alá, a forrasztás rezét mutogatva. Öt percem volt még. Az öreg nagyon kényes a pontos kezdésre, aki késik, minden percért két forintot fizet. A pénztárcám tapogattam, sokadika volt. — Látod ezt? — lihegte az arcomba Tapló. — Ezért törnek a drága kések! — Lila volt a képe, a forrasztás reze vastag, milliméternél is vastagabb, akár ez, ami most eltörött. — Jó, jó — mondom magamra erőszakolt nyugalommal, közben folyton az órámra pislogva — eredj a művezetődhöz, megbeszélésre kell mennem — s toltam volna félre az utamból. Csakhogy Taplót lerázni, ha egyszer valakire rátapadt? Hadart, karatyolt olyan ijesztően, hogy félni kezdtem, még kiugrik önmaga száján, hogy a művezetőnél járt már, hogy azért fizetik a párttitkárt, hogy meghallgassa a dolgozók problémáit, meg hasonlókat. El akartam mellette osonni, megkapta a vállamat, s úgy mondta, mintha 103

Next

/
Thumbnails
Contents