Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-02-11 / 3. szám
Mit kell tudni a csontvelő-átültetésről? Egyre gyakrabban kerül szóba a csontvelő-átültetés, mivel növekszik e beavatkozásra szorulók száma. Különböző alapítványokat hoznak létre, hogy támogassák a pacienseket, akiknél az átültetés lehetősége felmerül. Ennek ellenére keveseknek van fogalmuk arról — az egészségügyben dolgozók körében is —, hogy mennyire igényes ez a beavatkozás, és hogyan folyik a tulajdonképpeni átültetés. Az egyik lehetőség A kórház, a műtő, az új gyógyítási eljárások, a műszerek — mindez a laikusok számára sejtelmes világ, amellyel legszívesebben sosem kerülnének kapcsolatba, de vonzza őket, ingerli a fantáziájukat és a kíváncsiságukat. A csontvelő-átültetés az egyik lehetőség a gyógyíthatatlan beteg gyógyítására, vagy legalább élete meghosszabbítására azokban az esetekben, amikor már más módszer nem áll rendelkezésre. Mindenekelőtt mérlegelni kell a kockázatot és az eredményt. Az is lényeges, milyen ok miatt indokolt a csontvelő-átültetés. Természetesen fontos tényező a paciens állapota és kora, hasonlóképpen előtérben kell hogy legyen az adományozó személye is. Az átültetés az egész világon alkalmazott és elismert gyógymód. Összességében elmondhatjuk, kétféle esetben alkalmazzák: a rosszindulatú és a jóindulatú daganatos betegségeknél. A jóindulatú daganatos betegségben szenvedők közül a csontvelő-átültetést olyan pacienseknél végzik, akiknél a csontvelőben nem képződnek vörösvérsejtek. Ennek okát nagyrészt nem ismerjük. A csontvelő-átültetésre többnyire a rák miatt kerül sor. Az átültetések felét az akut leukémia indokolja, negyedrészben a krónikus csontvelő-leukémia az ok, a többi esetek ritkábbak: krónikus limfatikus leukémia, plazmocitómia, limphóma és egyéb, nem hematológiai megbetegedések. Ki lehet az adományozó? A csontvelő-átültetés lehet autogén — amikor a paciensnek a saját velőjét ültetik be, előfordulhat, hogy az adományozó az egypetéjű ikertestvér, de lehet közeli rokon, legjobb a testvér, s végül az idegen is számításba jöhet. Mivel a leukémia a leggyakoribb indok, nagyon fontos, hogy mindjárt a diagnózis megállapításakor mérlegeljük a transzplantáció lehetőségét és kezdjünk megfelelő adományozót keresni. A csontvelő-átültetést befolyásolja a paciens általános állapota, kora, és betegségének gyógyíthatósága. Fontos tényező a kor — minél fiatalabb a beteg, annál nagyobb az esély a sikerre. Az életkorhatár 55 év körül mozog. Figyelembe kell venni azt is, hogyan reagál a paciens a kemoterápiára. Az akut leukémiás betegeknél akkor kell az átültetést végezni, amikor az első gyógykezelés után majdnem sikerül elnyomni a betegség szimptómáit. A leukémia korai szakaszában a paciensek ötven százaléka kigyógyítható, ha a transzplantációra alkalmas csontvelővel rendelkező testvér az adományozó. Az első javulás után legjobb a paciens klinikai állapota, és relatíve legkisebb a belső szervek károsodása, amelyet a kemoterápia toxikus hatása okoz. Igényes beavatkozás Mivel a csontvelő-átültetés egyik fő problémája a transzplantáció utáni reakció, tehát hogy hogyan reagál a páciens szervezete a beültetett anyagra, ezért a sikeres beavatkozás egyik feltétele a megfelelő adományozó helyes kiválasztása. Az optimális adományozó az egypetéjű ikertestvér, továbbá az azonos (identikus) testvér. Ha idegen vagy nem a legmegfelelőbb rokon az adományozó az eredmények kevésbé megnyugtatóak. Ez a módszer csak ott alkalmazható, ahol bő az adományozók listája és a transzplantációt olyan fiatal pácienseken hajtják végre, akiknek relatívan jó a klinikai állapota. A megfelelő adományozók arányát a testvérek körében a világban 30 százalékosra teszik, a lehetségesek számát—beleértve a nem rokon adományozókat is — pedig mintegy 40 százalékosra becsülik. Sok paciens számára, akiknek nincs megfelelő rokonuk, az „önadományozás“ — saját velőjét transzplantálják — jelenti a megoldást. A csontvelő-átültetés a modern orvostudományban az egyik legigényesebb beavatkozás. Nem magára az átültetés elvégzésére gondolok, hanem mindarra, ami ezzel összefügg: megfelelő paciens, megfelelő adományozó, a paciens előkészítése és végül a transzplantáció utáni időszak, amikor az orvos a pácienssel együtt várja az eredményt. Gondos előkészítés A megfelelő adományozó keresése során meglehetősen összetett vizsgálatokat végeznek, mégpedig az átültetendő szöveti antigének rendszerét, amelyekből több tíz van, és amelyeknek minél nagyobb számban kell egyezniük a paciens antigénjeivel. A további időszakban az adományozótól csontvelőt veszünk. Ezt a műtőben, teljes altatás alatt végezzük. Speciális tűvel vesszük ki a velőt. A tűt belefúrjuk a csontba, és a velőt a fecskendőbe szívjuk. Mivel egy szúráskor csupán néhány millilitert nyerhetünk, több tízszer kell újra és újra szúrni. A csontvelő folyékony és első látásra úgy néz ki, mint a vér. Alvadásgátló folyadékot tartalmazó plasztikus zacskóba tesszük. Az egész mennyiség mintegy 600—750 milliliter. A paciens előkészítése sokkal bonyolultabb és több napig tart. Ezeket a napokat mínusz előjellel tartjuk nyilván (például a -7. napon kezdődik az előkészítés és a nulladik napon kerül sor a transzplantációra). Az előkészítés folyamán a paciens antibiotikumokat kap az esetleges fertőzés megakadályozására és immunoszupresszívumokat, amelyek elnyomják a szervezet ellenállóképességét és fékezik a transzplantátum elleni reakciót. Végül a paciensnek megsemmisítjük a saját csontvelőjét. Ezt többféle módszerrel érhetjük el. Úgy, hogy az egész testet sugározzuk és nagy adag citosztatikumokat adunk neki. A nulladik napon kapja meg a paciens az adományozó csontvelőjét, mégpedig hasonlóképpen, mint a vértranszfúziót, közvetlenül az érbe. Hosszadalmas utókezelés Az előkészítés egész ideje alatt és a csontvelő-átültetés után a beteg sterilt környezetben van az ún. „élet szigeten“ (life island), különleges átlátszó műanyag sátor alatt. Az ápoló személyzet, amely a pácienssel érintkezik szintén steril öltözékben van. Sterilizálják az ételt és minden tárgyat, amellyel a beteg kapcsolatba kerül. Ezek az intézkedések azért szükségesek, mert a betegnek nincs semmiféle védekező anyaga, és könnyen kaphat valamilyen fertőzést. Körülbelül három héttel a sikeres átültetés után az érből vett vérmintában kezdenek megjelenni a fehér vérsejtek és a lemezek, és ez a jele annak, hogy az adományozó velője elkezdett működni. Érthetetlennek tűnhet, hogy a paciensnek a transzplantátumot érbe adják. Az embereknek általában az az elképzelésük, hogy valamilyen csontot helyezünk át az adományozóból a beteg testébe. Az adományozó csontvelejében véralkotó sejtek vannak, amelyek bonyolult módon kerülnek a paciens csontvelőjébe, ott megkötődnek és szaporodni kezdenek. A sikertelen csontvelő-átültetésnek különböző okai lehetnek: a fertőzéssel járó komplikáció, a vérzés, a transzplantátummal szembeni reakció és a betegség kiújulása. Az ellenálló-képesség ismételt kialakulása néhány hónapig is eltart, ezért szükséges a beteget gondos megfigyelés alatt tartani, bár néhány hét után már nem szükséges izolálni őt. Nálunk, Szlovákiában is ugyanúgy végzünk csontvelő-átültetést, mint a fejlett államokban. Gyerekeknél, felnőtteknél egyaránt alkalmazzuk és az eredményesség a világban elért paraméterekkel összevethető. Bár a mi egészségügyi intézményeinkben, az adott feltételek közepette nem tudunk a paciensnek luxus körülményeket biztosítani, a betegek ugyanolyan gyógymódban részesülnek, mint bárhol a világban. Mindebből az következik, hogy nem szükséges mindenáron a segítséget (amely igencsak költséges) külföldi híres klinikán keresni, kevesebb pénzért itthon is ugyanolyan gyógyítást vehetünk igénybe. LUBICA PETERAJOVÁ
