Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-02-11 / 3. szám
lyokat, és most, ennyi év után kíváncsiak vagyunk, hogy helyesek-e, nem követtünk-e el valami hibát az elején. Tudjuk, hogy ez művészet, és bár egy kicsit hasonlít az élethez, azt is tudjuk, hogy nem maga az élet, ahhoz túlságosan szabályszerű. Szeretnénk tudni, hogy nagyságunknak elkerülhetetlenül melodramatikusnak kell-e lennie továbbra is. A kamera Tóm öreg, hűséges titkárának megrökönyödött arcát mutatja, az öregember gyerekkora óta ismeri Tomot. Ezzel aztán félreérthetetlenül érzékeltetik Tóm válságos helyzetét, és várakozásteljes izgalmat keltenek a nézőben. Ezután — a cél ugyanaz, mint az előbb, az idő felgyorsul, tetőpontok, végletek, sorsszerűségek — Tóm fia, Tommy rohan be lélekszakadva az öreg és hűséges titkárhoz, és kiáltva mondja, hogy úgy hallotta, Tóm, az apja beteg. Nem tudja, hogy az apja tudja. Hollywoodi pillanat. Alkalomhoz illő zene. A fiú, aki az apja fiatal feleségével folytatott viszonnyal megbontotta a természet rendjét, most az ajtóhoz rohan, hogy apjával találkozzék, és akkor, bumm, eldördül a pisztoly. Az ember tudja, hogy a Chicago & Southwestern elnökének egyszer s mindenkorra vége. Megmentette a becsületét. Nagysága nem szenvedett csorbát. Az ipar ismét diadalmaskodott. Az élet rendületlenül magasztos. Megy minden, mint a karikacsapás. Hollywood újabb száz éven át onthatja a filmeket a közönségnek. Minden tökéletes, minden a hatásért van. Állókép. Szimfonikus zene, Tommy keze az ajtógombra fagyva. Az öreg és hűséges titkár tudja, mi történt, Tommy is tudja, önök is tudják, én is, de ez mind semmi a látványhoz képest. Az öreg és hűséges titkár hagyja, hogy a pisztolylövés rideg valósága öreg, hűséges, módszeres agyáig hatoljon. Azután, mivel Tommy túlságosan rémült ahhoz, hogy megtegye,a titkár kényszeríti magát, hogy kinyissa az ajtót. Alig várjuk már, hogy lássuk, hogyan történt. Az ajtó kinyílik, és mi betódulunk, ötvenmillió amerikai, és még sok millió másik, a világ minden tájáról. Szegény Tóm. Lassan térdre rogy, s bár ez csupán néhány másodpercbe telik, ez a kis esemény, ez a térdre ragyás, pusztán attól, hogy egy nagy ember utolsó mozdulata, látszólag az örökkévalóságig tart. A szoba homályos, a zene ideillő. Nincs vér, nincs felfordulás. Tóm lassan térdre rogy, nemesen hal meg. A saját fülemmel hallom, hogy két nő felsír. Tudják, hogy moziban vagyunk, hogy szemfényvesztés, mégis sírnak. Tóm ember. Ő az élet. A térdre rogyó élet látványa az, amitől sírva fakadtak. A film néhány perc múlva véget ér, akkor majd felkelnek, hazamennek, és életük megszokott, kisszerű teendőihez látnak ismét, de most a mozi jótékony sötétjében sírnak. Én csak annyit tudok: az öngyilkosság nem ilyen szabályszerű esemény, szimfonikus zenével. Mikor kilencvagy tízéves voltam, lakott egy férfi a szomszédunkban. Ez az ember egy délután öngyilkos lett, de több mint egy óráig tartott, míg sikerült végeznie magával. A mellkasába lőtt, de nem találta el a szívét, aztán belelőtt a gyomrába. Hallottam mindkét lövést. Legalább negyven másodperc telt el közöttük. Később úgy gondoltam, hogy ez alatt az idő alatt biztosan azt próbálta eldönteni, azzal törődjön-e, hogyan haljon meg, vagy azzal, hogy hogyan gyógyulhatna fel. Azután üvölteni kezdett. Nagy volt a zűrzavar és a fejetlenség, a férfi üvöltött, az emberek rohangáltak, ordítoztak, valamit tenni akartak, de nem tudták, hogy mit tegyenek. Az a férfi olyan hangosan üvöltött, hogy a fél város hallotta. Ennyit tudok mindössze az igazi öngyilkosságról. Nem láttam még, hogyan veti magát egy nő autó alá az utcán, úgyhogy ehhez nem tudok hozzászólni. Ez volt az egyetlen öngyilkosság, amiről konkrét tudomásom van. Ahogy az az ember üvöltött, az senkinek sem tetszett volna a moziban. Attól senki sem hullatott volna örömkönnyeket. Azt hiszem, úgy néz ki a dolog, hogy abba kellene már hagynunk ezt a sok öngyilkosságot a moziban. Deme Mária fordítása Francois Villon *** Kora tűz korán ellobog Szépek voltunk és ostobák! Ez a sorsotok, asszonyok! Herceg, ne gondolj napra, évre, hol vannak ők, ne kérdje szó; felel a refrén, visszakérdve; de hol van a tavalyi hó?! William Butler Yeats A szerelem szánalma Kimondhatatlan szánalom rejlik a szerelem szivében: kalmár népség a piacon, felhők útja az égen, esős szél, mogyorós berkek, hol egérszürke víz fut mélyen — fenyegetik azt a fejet, amelyet én szeretek éppen. Simon István fordítása Ricarda Huch Ős szavak titkát mormolja az éj Ős szavak titkát mormolja az éj: a dolgok páncélkapcsait megoldja, s egyforma barnát borítva a harcra, minden öltönyt s alakot kicserél. Lassan megindul a kőhegy, s a mély síkság fölé özönlik; vágyakozva kúszik föl a szakadék, s égi pompa itatja szemét, csillagfény, fehér. Egymást öleljük, ketten, összeforrva, itthon megint, kimerült vándorok; húsban és vérben hívlak, rád-omolva, s húsod, életed köröttem lobog. Hosszú vágyát piheni most a lélek, s nem érez külön se engem, se téged. Szabó Lőrinc fordítása
