Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)

1998-08-26 / 21. szám

Ivan Cankar Gudula M arijat, a cseledlanyt mindenki Gudulanak nevezte. Vegiil maga is elfelejtette, hogy anyja vala­­mikor Marijanak szolitotta. Szoknyajan, kendojen kiviil nem volt rajta semmi noies. Szogletes, inas, eros karok, zo­­mok termet, kemeny jaras - ez volt Gudula. Eles volt a hangja is, athato, hianyzott belole az a melegseg, amely fojtottan ott zeng a nd hangjaban, amikor szivebe lopakodik a sze­­relem. Cseled volt. Senki sem latta benne a not, meg az embert sem, csak erdes kezet, amely nem ismert iinnepet. Egyszer husz-, maskor negyvenevesnek gondoltak. Borsot fejtet­­tiink a konyhaban, amikor valaki izgatottan felkacagott:- Ki tudja, Gudula volt-e szerelmes? Olyan kulonos, olyan keptelen volt ez az otlet, hogy osszeneztiink es nevettiink, a kdnnyiink is kicsordult. Szinte termeszetellenes, majdnem bu­nds volt ez a gondolat.- Mintha azt kepzelnenk, hogy az allatnak lelke van! - suhant at raj tarn. Gudula lepett a konyhaba. ne­­vetesiink az arcaba csapott. Fatyo­­los tekintete vegigfutott rajtunk, odaiilt az asztalhoz, markaba vett egy csomo borsot, a szemeket a kosarba dob­­ta, a hejat a foldre es nem tordddtt senkivel. A szep Nina asszony lopva hozzam ha­­jolt.- Vasarnap megjon Lojz, az edes, hiu Lojz. Majd az beleszeret... es aztan meglat­­juk. Kisse kiheviilt az area, fekete szemevel hunyoritott, es teste remegett a visszafojtott nevetestol.- Asszonyom... azt hiszem, az iiszonek lassan eljon az ideje! Nina asszony szerteleniil felsikoltott, hir­­telen felpattant es beszaladt a szobaba. Keso ejszakaig fejtettuk a borsot, de nem folyt mar kozottiink oly siman a szo. Nina asszonyt fojtogatta a nevetes, az eloerzet, amelynek nem volt meg sem neve, sem igazi alakja. Megerkezett Lojz a vakacidra. Maga volt a harsogo fiatalsag, a lehetosegeit kereste, mert meg maga sem tudta, hoi bontakozzek ki.- Te Lojz! - hajolt oda hozza Nina asszony mosolyogva. — Szeress mar bele valakibe!- Hogyan szerethetnek? - felelte forro mosollyal. - Mikor meg a magam szegeny szive is tul nagy teher.- Ugyan! - legyintett a haz asszonya. - Ismered Gudulat?- Ismerem - felelte csodalkozva a flu. - Elkepedt, nagyot nezett, aztan a terdere csa­pott, s nevetteben a konnye is kicsordult. - Kegyetlen vagy! Latni szeretned, milyen az effele tavasz, latni szeretned, hogyan szereti egymast az aszat meg a konkoly! Nina asszony vegignezett Gudula zomdk termeten, csontos arcan, kalapacsszeru ke­­zen. — Kfvancsi lennek ra! - mondta. A szep hiu Lojz megrazta a fejet, es ko­­dos tekintettel nezett ki az ablakon. - Semmi sziikseg ra! - szogezte le halkan, indulattal. - Meg az allat is... meg az allat is... - Legyin­tett es az ajto fele indult. - Azt hiszem, meg az allatokban is tobb szeretet lakik... Gudula is egesz vekaval adhatna nekiink belole! Nina asszony nagyra nyitotta fenylo sze­­met.- Beleszeretett! - mondta a szolgalegeny. - Mondtam en, jo kis komedia sul ki ebbol! Nina asszony lehajtotta a fejet, kezet osszekulcsolta a terden, es elgondolkozott; arcan feher mosoly revedezett.- Kivancsi vagyok ra! Mint a villam futott at rajtuk - az o cse­ledje. Az o cseledje a lelkevel is, amit Isten­­tol kapott, mar amennyit kapott. Ove a vere, a fiatalsaga, meg az edesanyja is az o cse­ledje. Engedelmes, hajlik a szitok es az os­­tor szavara, minden gondolata szolga. Nina asszony esunya mosollyal, felig le­­hunyt szemenek dus pillai alol hunyorgo tekintettel merte vegig Gudulat.- Mi van koztetek Lojzzal? Gudula hirtelen osszerezzent, majd eles, ferfias hangon ravagta:- Szeretjuk egymast, ha tudni akarja. - Aztan halkan, szinte magaban megismetelte: - Szivbol szeretjuk egymast, asszonyom. Gudula befogta Lucat, hogy tejert, hu­­sert, zoldsegert meg az en uj szandalomert hajtson be a varosba. Gyonydru reggel volt, napfenyben dalo- 16, akar a szent husvet. A szepsegtol mamoros Lojz kinyujtozko­­dott, az egre hunyoritott, aztan hirtelen otlet­­tel Gudulara nezett:- Varjon, Gudula, hadd menjek magaval en is. Gudula kove dermedt, s tatott szajjal ba­­mult a fiura.- Igazan, Gudula, szeretnek magaval menni!- Maga, uram, egy ilyen kocsin... es ve­­lem!- Majd azt gondoljuk, hogy uri hinton megyiink es maga a liberias kocsis. Felpattant melleje a bakra es Gudula a 16- ra csapott. A dombteton Gudula meg egyszer visszanezett rank, diadalmasan, az egekig kurjantva. Repul az uri hinto a szeles uton, halkan es lebegve, mintha feher barsonyon siklana. Husveti harangok zugnak mindenfe- 161, zeng a mezd, lakodalmi eneket dalol, mosolyogva hajolnak meg elottiik az ut men­­ti fak, isten napja szent gloriat araszt rajtuk. A fiura es ora, a volegenyre es menyasszony­­ra. Semmit se felj, Gudula, oleld at ot, a vo­­legenyedet, az igazit, a neked jegyzettet! Mar a derekad kore fonta a karjat, odahajol hoz­­zad: „Edesem.” Ne felj, semmit, Gudula, csokold meg szegeny szomjas ajkaddal, hi­­szen meg sohasem csokoltal. Mondd neki azt a szot, amely ott dalol a szivedben, de sze­­gyeneben nem mereszkedik a nyelvedre, hogy az egig kialtsd. Mondd neki, hogy sze­­reted. Nina asszony komoran bamult utanuk.- Ez mar tulzas. Nem igy gondoltam. Egyenesen rank sutott, a hegyre a tavaszi nap legszebb sugara, messzirol iidvozolt a melegseg, a josag es a szeretet mosolyaval. Lojz kipirosodott, szeme para­san lobbant.- Marija! Feher csipkeben jott, arannyal atszott gesztenyeszin hajan szeles karimaju szalmakalap ringott fe­her tollal. Furgen es konnyeden jart, minden lepesnel mosolyogva ingatta a fejet, vidam, szerelmes tekintettel nezett a kalap alol. Napsiiteses mezon szaki­­tott ket tiszta nefelejcs volt a szeme.- Marija! Atoleltek es megcsokoltak egymast, ok ketten voltak a tavasz, sugarzott roluk a sze­­relem. Nina asszony bekialtott a pitvarba. - Gudula! Gudula! Aztan kilepett a kuszobre. Egy szot sem szolt, csak elfintorodott, az ajka elfeketult. Banton felkacagott. Kacagtunk mindnyajan, csak ok ketten nem.- Gudula, fogjon be! Tragyahordas lesz! A szolgalegeny ott rdhbgbtt a szenaszari­­to alatt.- Gudula, tragyat fogsz hordani! Gudula befordult a pitvarba, onnan a kamrajaba, es magara vette unnepi selyem­­kendojdt. Aztan kbszonds, bucsu ndlkiil neki­­eredt a domboldalnak, gyorsan, kemdnyen lepkedett. A dombteton hirtelen megfordult, es uvoltve, velotrazo hangon felorditott, mintha a fajdalom mdlyerol most elo tort vol­­na a megfelelo szo.- Allatok! Allatok! Allatok! Aztan elment. A kapaszkod6n soha nem hallott, bagolyrikoltasra emlekeztetd zoko­­gas csapott az eg, az Isten fele. Lojz felkapta Nina asszony oldbol a feher kismacskdt, es odacsapta a keriteshez. Gallos Orsolya forditasa A legismertebb szloven prozairo (1876-1918)

Next

/
Thumbnails
Contents