Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-01-28 / 2. szám
száz kocsi kellett, hogy minden nemzetőrnek jusson hely! Mert kocsikkal vonultak, Palánkon és Oroszin át, reggel kilenc órától délután egyig szüntelenül áradó sorban Vác felé. Ott aztán katonás szigor és hideg ésszerűség hűtötte le a derék honfiak lelkesedését. Harmadnap ugyanis Vácról visszarendelték seregüket, mert kiderült, hogy fölszereletlen, és sok benne a katonának alkalmatlan, a gyenge testalkatú legény. A kormány jobbnak látta, ha leszereli őket. Az érdekes esetről így számol be a jegyzőkönyv egyik pontja: „Mészáros Lázár hadügyminiszter hibául tulajdonítja a megyének azon túlságos lelkesedését, mely szerint a haza védelmére kirendelt nemzeti őrségét várakozását sokkal meghaladóbb számban állította ki, tehát oda utasítja a megyét, hogy csak 1200 jól fel fegyverzett vadász puskákkal és kaszákkal ellátott, gyakorlott, erős és egészséges ember állítassák. — A megye bizottmánya zajos tanácskozáson nemtetszéssel fogadta ezt a szemrehányást.“ Amely persze katonai szempontból teljesen indokolt volt, s amely a hontiakra, a szabadságharc iránti viszonyukra az eset bizarrsága ellenére is inkább vet jó fényt, mint rosszat. Különben sem kellett sokáig várni arra, hogy a hontiak levezethessék harci indulataikat. 1848 szeptemberében ötszáz nemzetőrüket Nyitra megyei, november közepén újabb ötszázukat pedig a turóci hadszíntérre vezénylik. Ugyanezen időben a honti lovas nemzetőr század Trencsén megyei harcokban vesz részt. Egész zászlóaljra való honi önkéntes honvéd állt a szabadságharc zászlaja alá az ország más területein is. A harcoló honvédseregekben ott voltak az ipolypásztóiak is. Falum egyházi irattárába 1935 körül Sípos Lajos gazdaembertől került néhány becses, tiltó rendeletek, besúgások veszélye ellenére is féltve őrzött, ereklyeként tisztelt 48-as irat. 1945 tavaszán, a háború zűrzavarában, sajnos nyomuk veszett; jellegükről az akkori lelkész följegyzései tájékoztatnak csak. Az iratok között volt többek között Kossuth Szózata, kápolnai imája. S ami a legbecsesebb: egy ív, amelyen az Ipolypásztóról nemzetőrnek, illetve honvédnek jelentkezettek névsora állt. Az összes honvéd nem őrizte meg az emlékezet; rostáján csak az alábbiak maradtak fenn: Kovács Sebestyén József lelkipásztor, legidősebb fia, a nagy idők alatt mindössze tizenöt esztendős Gyula, Kis- Andri, Pető István, Hajdú Lajos, Veres Mihály, Pereszlényi Pál. A Kovács Sebestyének rangot is szereztek: az apa kapitányként szolgált 1849 elejéig, amikor is kinevezték őt Hont megye kormánybiztosává; Gyula fia pedig az őrmesterségig vitte. Hajdú Lajos hősi halált halt. A többi pásztói szabadságharcosra vonatkozó emléket fölszippantotta az idő. Tetteikről, sorsukról, örömeikről és keserűségeikről, melyeket a történelem kerekének rossz irányba fordulása váltott ki, nem tudunk semmit. Annyi biztos, hogy a keserűségből mintegy a Világos utáni idők előképeként, a hontiaknak korán jutott elég. 1849 januárja semmi jót sem ígért. Kilencedikén Görgey Pest felől jövet tizenhatezer emberrel ugyan Ipolyságra ért, másnap azonban, mivel Wrbna altábornagy szorosan a nyomában van, elhagyja Ságot, felhúzódik a bányavárosok felé. Elvonulását Gulyon Richárd honvédtábornok fedezi, tartva egy ideig Wrbna ellenében a sági hidat. Miután ő is kihátrál a városból, Wrbna bevonul Ipolyságra, elfoglalnak nyilvánítva és ostromállapotba helyezve a megyét. Beszüntette a nemzetőrséget, betiltotta a harci és nemzeti jelvények és ruhadarabok viselését, a magyar nyelvű sajtótermékeket. Harci és ideológiai fegyvere a tájékoztatás megakadályozása is: Wrbna idejében Hontba a magyar sikerekről — köztük a fényes branyiszkói, alvidéki, hatvani, isaszegi győzelmekről, az erdélyi hadjáratról — alig-alig szivároghattak be hírek. A német nyelvű hivatalos plakátok azt hirdették, hogy a magyar seregek vereséget szenvedtek, szétoszlattak, maga Kossuth is megszökött... Bizonytalanság és félelem ülte meg Hontot. Majd negyedévig tartott a lidércnyomásos állapot, amely az osztrák restauráció jegyében telt el. A tavasz ismét meghozta a reményt. Április 15-e körül újfent magyar seregek jelennek meg a megyében. Észak felé, Lévának vonulnak. Ennek tagjai vívták meg a diadalmas nagysallói csatát, amely után léptennyomon diadal kísérte a magyar fegyvereket. A túlerővel szemben azonban lehetetlenség volt győzni. A százhatvanezer fős osztrák s a még ennél is nagyobb cári haderővel szemben csak elbukni lehetett. S ha 1849. április 15-e még felcsillantotta a reményt, július 15-e már a gyász színét szegezte a csatamezők fölötti égre. Görgey visszavonuló hadteste Vácnál vereséget szenved az orosz seregektől, amelyekből bőven jut Hont megyébe is. Falum népének történelmi emlékezete róluk — tudtommal — nem őrzött meg semmit; Turczel Lajos egy falurajzából viszont kiderül, hogy a közeli Ipolyszalkán a régi öregek még emlegették őket. S mivel a baj csőstül jön, hamarosan megjelentek Honiban a rettegett osztrákok is. A Mindenekről számot adok című szülőfalu-történetének egy részletével köszöntjük az ötvenéves írót, kritikust, irodalomtörténészt! Radnóti Miklós Nem tudhatom... nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messze ringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földeb süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az utón, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöt, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolában menvén, a járda peremén hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
