Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-01-28 / 2. szám
- Ugyan! Hiszen csak ismered őt? -Csakugyan, ismerem. Akar velünk jönni?- Hová? - Razziát tartunk. Csatlakoztam hozzájuk. A barátomért én álltam jót.- Derék fiú - magyaráztam bár a szemét még ezután kell felnyitni. Már messzire elhagytuk a bronzsárkányt. Az út padjain itt-ott emberek kínlódó félálomban gubbasztottak. Egyiknek például a feje lehullt a mellére, a száját kitátotta, a lábát előrevetve, sarkával belevágta a földbe - néztük, hallgattuk, néha felnyögött; kiskabát a testén, alvás közben is reszketett a hidegtől. Különös detektívek! Razziát tartanak! Az egyik már érinteni akarta az alvó, de egy másik, talán felügyelő, rászólt:- Hagyd őt! Mit csinálnánk vele? Fáradt, magunkkal nem cipelhetjük, hajlékot adni neki ma már nem tudunk. Hagyd őt!- Sze-e-gény! - hangzott el néhány hang, szinte sóhaj, de odább vonultunk. És már megkezdődött a munka. Mert egy autót állítottak meg az út közepén. Siettem arrafelé, hogy lássam, mi történik. Mire oda értem, a többiek közt átfurakodva, már az autó mellett állt annak utasa, egy magas, bundás férfi, a fején lecsapott szélű velúrkalap, bundájának fekete prém a gallérja, de szemén mereven ül a monokli, az egész ember dacosan tartja magát. Bizonyos, hogy látta a színházban Az ember tragédiájá-t, s most lemásolja a márkijelenetet. „Márki vagyok!“ - mondhatná büszkén.- De hát mi a foglalkozása? - faggatta az egyik különös detektív. - Mit csinál egész nap? Micsoda közhasznú munkát végez?- Munkát én egyáltalában nem végzek! - jelentette ki a márkiimitátor öntudatosan.- Notórius munkakerülő! Ezt magunkkal visszük. Hangzott az utasítás.- Fogjuk közre! Előre! A sofőrhöz így szóltak:- Maga elmehet! A sofőr gúnyosan mosolygott, nem indult:- Kérem, az nem úgy van... Harcba akart szállni a gazdájáért.- Indul vagy nem? - szólt rá valaki szelíden, de a revolverét homlokának irányítva. A sofőr mosolya kínos vonaglássá torzult, hamar elkapta a tekintetét, mintegy így akarva a revolvert nem létezővé varázsolni; még valami hangtöredék csuklóit fel a torkából, de máris megragadta a volánt, begyújtotta a motort.- Tovább!- hangzott a vezényszó mindnyájunknak. Indultunk, és vittük magunkkal a „márki“-t. A különös csapat egymás után igazoltatta az embereket, férfiakat és nőket. Furcsa, soha nem látott és soha nem látott munka folyt. Elfogták és magukkal vitték a szelvényírót. A tízemeletes sarokház bérszedőjét. Az Előkelők Klubjá-nak két tagját. A híres, ifjú és szép színésznőt, a város első színházának drámai szendéjét, aki angyali ifjúságával éppen a hetvenéves vezérigazgatótól távozott. Elfogtak egy nyűtt képű, koravén fiatalembert, aki éppen a nyomdából indult hazafelé, ahol még néhány igazságot, melyek részint tévedésből csúsztak bele a kéziratába, részint szórakozottságból maradtak benne, az utolsó pillanatokban korrigált át hazugságokká. Elfogtak egy cowboy-kalapos félkegyelműt, aki őszibarackot és szőlőt fest hámozott dióval és mogyorótörővei, s a képeit tiszta művészet címén árusítja. Elfogtak egy köpcös, joviális arcú emberkét, aki gallérját felhajtva, szája elé tartott zsebkendővel osont a házak tövében, miután a főoperában roppant előkelő közönségnek elénekelte a La donna e mobilé-t.- Notórius munkakerülő! - hangzott az egyikre.- Tolvaj! - vonatkozott a másikra.- Titkos prostituált! - szólt a hölgyeknek. Ó, különös, érthetetlen, soha nem volt razzia! Már hajnali öt óra lehetett, amikor egy palota előtt megálltunk, melynek valamennyi ablaka ki volt világítva. Az egész palota tündéri fényben úszott - ahogy az újságok írni szokták, illő hódolattal, sőt szeretettel. A palota előtt hosszú sorban, a járda mellett autók várakoztak, sofőrjeik dideregve, kimerültén bóbiskoltak.- Húszán itt maradtok a kapu előtt, húszán elálljátok a hátsó kijárót! Ötvenen az elfogottakra vigyáznak. A többiek utánam! És a különös detektívek felrohantak az első emeletre, be a fényes terembe, kezükben tartott revolverekkel.- Senki se mozduljon, föl a kezekkel! - kiáltott harsány hangon a különös felügyelő. A fényes teremben leírhatatlan pánik tört ki. Nagy Zoltán illusztrációi Puskin Téli utazás Fáradtan ragyogva játszik a felhőn a holdsugár, bús, hideg fényében ázik és búsul a néma táj. Trojkám repül a derengő éjszakában a havon... Egyhangúan cseng a csengő... Bóbiskolok, álmodom. És nótára gyújt a jámcsik. Ó, hazai, szép dalok!... Boldogságról szól az egyik, a másik meg sír, zokog. Tűz seholse! Mindenütt csak hó és árny és szürkület; közelednek, maradoznak a csíkos mérföldkövek. Megyünk... Ni na, holnap, ó, már holnap látlak, kedvesem: ülünk majd a kandallónál, szívünk csordult szerelem. S ha az óra éjfelet ver nagylustán, és a megúnt vendégsereg lassan elmegy - végre ketten maradunk!... Visz a szán... Bókol a jámcsik a bakon. Hallgat a táj. Fáradtan ragyogva játszik a felhőn a holdsugár. Szabó Lőrinc fordítása
