Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-02-25 / 4. szám
A tengeri hollo Eszkimo nepmese Egyszer egy kis vereb maganyosan buslakodott a feszken, sirdogalt, mert varta, de hiaba varta a parjat, az csak nem tert haza. Odaszallt hozza egy hollo, es megkerdezte: — Miert sirsz, vereb? — Siratom a paromat, elszallt, es nem tert haza. Nagyon szerettem ot, mindig pompas kukacokkal etetett engem. — Ne buslakodj tovabb, inkabb gyere hozzam felesegul. Nezd, milyen szep nagy csorom, milyen hosszu szakallam van, es nezd, milyen eldkelden tudom forgatni a fejemet! Es latod, milyen szeles a szamyam? Ha felesegul jossz hozzam, a szamyam alatt alhatsz, s finom falatokkal etetlek. — Nem leszek a feleseged. Nem tetszik nekem a nagy csorod, a hosszu szakallad, sem ahogy a fejedet forgatod! Nem akarok a szamyad alatt aludni, nem akarok toled finom falatokat! A hollo elszallt, megkereste a vadludakat. Ugy erezte, nem lesz nyugta, mig felesegre nem talal. De a vadludak megriadtak es szetroppentek, mikor meglattak a hollot; mire odaert, mar csak ket vadliba tollaszkodott a parton. Igy szolt a hollo a vadludakhoz: — Felesegul kertem egy ostoba verebet, de az nemet mondott. Szivesen felesegul vennelek benneteket! Rosszkor jottel, hollo — mondtak a vadlibak. — Eppen most indulunk nagy utra, atkelunk a tengeren. — Veletek megyek — orvendezett a hollo. — Ugyan hogy johetnel veliink? A tengeren most nem uszik jeghegy, hoi pihennel hat meg utkozben? Te nem tudsz leszallni es a viz tiikren lebegni, ahogy an mi piheniink utkozben! — Akkor is veletek tartok! Majd a levegoben pihenek! Nyomban felesegul vette a ket vadlibat, s mikor azok felroppentek, elszallt veliik a hollo is. Harmasban ropiiltek egy ideig, de aztan a hollo faradt lett, nagyon faradt. — Gyorsan, gyorsan! — kialtozott remiilten. — Csinaljatok valamit, hogy leszallhassak, megpihenhessek! Alljatok egymas melle, simuljatok egymashoz a vizen! A ket vadliba feleseg ugy tett, ahogy a hollo mondta. Egymashoz simultak a tenger tiikren, a hollo meg rajuk telepedett s elaludt. Kozben a vadliba felesegek meglattak, hogy tarsaik egyre messzebb es messzebb szallnak font a magasban. Leraztak hatukrol az alvo hollot, s ok is felroppentek, mentek a tarsaik utan. Jaj nekem! — rikoltozott a hollo. De tobbet aztan nem szolt, nem szolhatott, mert elmeriilt, a tengerbe fulladt. Ennek a hollonak a szellemebol lett az elso tengeri hollo, mely mar a viz szinen is meg tudott pihenni, ha hosszu utjaban ki faradt. Antalics Zsuzsanna (II. B osztalyos tanulo) Hoesesben Esik a ho nagy csomokban, varju maszkal lent a hoban. Felszolitom, mondom neki: Varju! Elment az eszed? A hoeses betemet. Nem is mesz, nem is szallsz, csak itt allsz. Felszolitom, mondom neki: Mi kell neked? Fatetol Fateto! Deszka madar-eteto. Wedres Sandor Esovert tarsasag Jon a kocsi, most erkeztiink, derekasan eltevedtiink, alaposan aztunk-faztunk, no de kicsit elnotaztunk. Jegenyefa ingb-bingo, odaul az azott hollo, teregeti csapzott tollat, keserilli hollo-voltat.
