Életünk, 1998 (3. évfolyam, 1-33. szám)
1998-01-14 / 1. szám
Hans Magnus Enzensberger Orszagos beszed (reszletek) tott, mintha egyszeriben jobb kedvre derulne. Es ez valoban fgy is volt... Otthonaban papucsba bujtatta a labat, lehuppant regimodi foteljebe, olebe vette a macskajat, s elegedetten fellelegzett. Sokaig csak ult, simogatta kedvencet, mialatt merengve mosolygott a semmibe. Aztan a fiokosszekrenybol elohuzott egy Polaroid kepet. Sajat maga keszftette dt ewel korabban, s ertektargykent orizgette. A kep Emilt abrazolta. A kisasztalhoz vitte, ott apro darabokra tepte, s beledobta a hamutartoba. Gyufat vett le a polcrol, meggyujtott egy szalat, s ovatosan a kepdarabkak koze illesztette. Midon fellobbant a lang, meron nezve egyetlen szot ejtett ki a szajan: — Bevegeztetett. Delben szereny ebedet fogyasztott, s megengedett maganak egy keveske konyakot. kinyitotta a ruhaszekreny ajtajat, s az ott logo ferfioltbnybkon vegighuzta a kezet. Kicsit sajnalta a Tuzexban vasarolt telikabatot, de azt fel kellett aldoznia. Az az egyetlen darab hianyzott ferje ruhatarabol. A tobbi holmit, melyeket Jotekonysagi cel ra“ forditott, a hasznaltruha-uzletekbol es a piacon szerezte be. Delutan ujult erovel kiballagott a temetobe, s hosszan elidozdtt ferje sirjanal. Elhelyezte a nagy csokrot a kovazaban, s mindaddig igazgatta, mig meg nem elegedett a formajaval. A csillogo fekete marvanylapon ovalis ezustkeretben foglalva pufok idos ferfi fenykepe latszott. Barki konnyen kikovetkeztethette, hogy eleteben testes es alacsony lehetett, semmikeppen se magas es sovany. Az idos holgy ujjaival gyongeden megerintette a kepet. — Vegre megbosszultalak — suttogta szeretetteljes hangon. Es ekkor felidezodtek benne az ot ewel ezelotti szornyu tortenes pillanatai... Az ablakon konydkol ki, ferje az utca ellenkezo oldalan all, neki integet, jelezven, hogy megerkezett. Ferje elindul a hazuk fele, atvag az uton. Evtizedek ota arra jar. Eppen fellep a jardara, amikor feltunik az a sarga szfnu szemelyauto. Tul gyorsan kozeledik. S eppen akkor es eppen a hazuk elott rohan a jardara... Meg most is pontosan emlekezett arra az igen magas, vekony testalkatu fiatalemberre, aki falfeher arccal es dobbent tekintettel szallt ki a kocsijabol, s remulten tantorgott a kovezeten fekvo ferje fele... mit vesztettem en itt, e foldon, hova konnyelmuen hoztak az oseim? bennsziildtt s megis vigasztalan, idegen vagyok en itt kedelyes nyomorban: e takaros, nyugodt sirveremben. mim van nekem itt? es mi keresni-valom e meszarszekben, ebben az eldoradoban, hoi folfele megyiink, de nem elore, hoi nyeli az unalom a cifra ehkoppot, hoi az edessegboltokban a tejszinbol elfulva, kretafeheren horog es ordit a szegenyseg: itt folfele megyiink! hoi haszon-arasznyira a szegeny gazdagoktol a gazdag szegenyek szetverik a mozi-szekeket a lelkesedestol, itt fokrol-fokra folfele megyimk, hoi fizetesi merleg-hozsanna es minden, ami kell, zug es kiabal: nem eleg, hogy itt a szabadidd rajtol, gazt ad es fejre dll, ez meg a kisebbik baj, ez meg csak a fele az egesznek, es nem is szamit, mert nem eleg, hogy sok tarifa-partner az utcan kovalyog es okolbeszoritott kezzel ujjong, kornyikal es azt mondja: itt folfele megyiink, itt csudajo, hoi visszafele-folfele megyiink, hoi daloskonyvvel lovi le a vezerur a vezerurakat, itt konnyen-sebesultek haboruznak a sulyosan-sebesiiltekkel, itt szivelyesseget kovetelnek minden aron, es ez meg a kisebbik baj, ezen en meg nem csodalkozom, ezzel meg megalkuszik a vevo, itt, hoi egyik kez megveszi a masikat, kezet a szivre: itt vagyunk mi otthon, * mas orszag ez, mint mas orszagok, sajnalom kell, es hogy sajnalom, az meg a kisebbik baj, mert az az igazsag, amit aldozatai, azok az egesz kozonseges halottak ilvoltenek a fold alol hangtalanul es sikerteleniil, ami alulrol a zaj-fogo jardanak iitodik es addig csapkodja, hogy sotet lesz, mocskos es nyirkos, addig, mlg egy pocsolya, egesz kozonseges pocsolya buggyan ki belole, es onti el a vajart, a kis oroszlanszaj-viragot, a mindeniittdurvat, es a szep raponcot, mely tobbe nem nyilik itt, es nincsenek itt tobbe varosok es halak, hogy belebujjanak ebbe a pocsolyaba, hogy sajnalom az en testvereim, a gancstalan es gyamoltalan kujtorgatokat, hogy sajnalom a jambor vegrehajtdt, a gazszamlast, ahogy egymast taposva gazolnak blom-fogdikkal, ahogy idegen csizmaikkal taposnak a feneketlen sarban eloirasosan allo gloriaval a tarkojukon: csak volnanak emberek, mint mas emberek, csak volna ez a fold egeszen kozonseges, egeszen mas, mint ez az idegenekkel tulzsufolt ej- es kod-orszag, ok nem ismerik es nem is akarjak magukat megismerni, mivel ugy keriiltek ide, hogy nem menekiilhettek innen s nem is menekiilhetnek a sirgodorig: csak volna mas, lehetne segiteni rajta, csak volna tanacs es elegtetel itt, csak ne volna ez ilyen parlagon maradt holt-szaju, ellenseges fold!
