Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-12-03 / 24. szám

Vancsa Istvan Gwynedd Otveneves vagyok es hulye. Emlekezetem igy is a mult hihe­­tetlen melysegeit fogja at, elozo eletek vegtelen lancan ereszkedik feneketlen kutjaba az idonek, bar amit kihuz, abban sok koszonet nines, pillanatokat sem tudok fel­­idezni ama vilagkorszakokbol, melyekben foisten voltam, vagy legalabb viceisten, esetleg, hogy ne legyek maximalista, szatir; csak azok az evek kodlenek vissza, amelyekben szinten ot­­veneves voltam es szinten hulye, noch dazu masnapos, de nagyon. Biidds nyoszolyan fekszem, illet­­ve fekiidtem, mert amit mondok, az mar a mult, kinyujtott kezem valami lagyat es selymeset erint, derek kecskem az, egyetlen hu tarsam ebben a saros, hideg vilag­­ban, 6 szeret engem, gabonapa­­linkaimat, sordmet nem issza meg, tejet is ad, sot mellem bu­­vik es a fulembe harap lagyan, hoztam sort, Machynlleth bacsi, mondja es apro mellecskeit sze­­mermetlenul hozzam preseli, leg­­alabbis igy remlik vissza evsza­­zadok multan, igy akarom hinni, kozben meg azt se tudom, tegnap mi tortent, de hagyjuk. Gwynedd egyebkent csakugyan hozott sort, ez tuti, majd’ minden nap hozott, egyebkent meg riszalta magat elottem, pedig ismertem pisis ko­ra ota, ott nott fel a szomszedban, tegnap meg puceran rohangalt a tyukok kozott, most meg... Franc­­ba. Sor. Gwynedd nem a kecskem, ha­­nem a szomszed lanya, mint er­­re az olvaso nyilvan rajott. Kecs­kem is volt, de nem rola szol a tortenet. Gwyneddrol szol, illet­­ve arrol, amire Gwyneddel kap­­csolatban emlekszem, s az nem sok. De szep. Vagy a fene tudja. Gwynedd ezen a napon csak annyit kert tolem, hogy haljak meg, espedig teatralis modon, maglyan es nemzeti hoskent, ha mar ugyis annyira riihellek elni — riihelltem —, apukaja szak­­szeruen elegetne, egyebkent mar vagja is a fat az apuka, mert 6 bi­­zik az emberekben es nagyon kellene a penz. Llanwrst ur — a szomszed, Gwynedd apja — meszaros volt, csontkovacs, borbely, sebesz es alkalmankent hoher, mellesleg legjobban az utobbi fizetett, csak ritkan, pedig nagy falu volt a mi­­enk, jo ket tucatnyi hazzal, meg­­is honapok multak el kivegzes nelkul, olyankor ehezett a csalad, illetve Llanwrst ur szomjazott, Gwynedd pedig ehezett, nem is volt egy deka foldsleg se rajta, csak a popsija gdmbdlyddott ne­­ki, de hagyjuk. Nem tartozik a tortenethez. Nem a fenet. Asszonyt en soha nem vet­­tern magamhoz, regebben na­­ponta atjart a papne, de megve­­niilt, elhajtottam. Nem volt sen­­ki. Aztan felnott Gwynedd, szep lany lett belole, illetve en annak lattam, mindenesetre tejfeher borii volt es fekete haju, genjeit a romai hoditok hagytak itt, ok pe­dig Elo-Azsia­­bol hozhattak, volt a lanyban valami keleties, nemelyek azt mondtak volna, ronda, de nekem szep volt, mit szep, gyonyoru. A pat­­tanasai is szepek vol­­tak. Szep volt akkor is, ha hetekig nem mosott hajat. Mocskos ruha­­ban jart a gyongyem es utszcli stilusban beszelt, en pedig imadtam. Amdc mi a fran­­cot kezdhettem vol­na vele? Otveneves vol­tam, mint mondom, es hiilye. Tovabba re­­szeges, mogorva, fad, em­­berkeriilo, hiszterikus, kaka­­belu, kopasz, fogatlan es san­ta. Nyolc eve egy koesmai verekedesben kivertek a fel sze­­memet, a masik folyton csipas. Es meg raadasul kolto is vol­tam. Enekmondo. Bard. Meg akartam halni. Gwynedd is ezt akarta. Fajt a fejem, pedig mar mind megittam a sort, nem hasznalt. Kicsi palinkam is volt meg, azt is megittam, az se hasznalt. Okadni kellett, de olyan hirtelen, hogy a fejemet se tudtam elfor­­ditani, Gwynedd bluzat talaltam telibe. Mindegy. Ez a lany nem nekem valo, nekem mar senki se valo, egyebkent meg csakugyan meg kene halni. Most. Azt mondta Gwynedd, hogy szidni kell a kiralyt. Mar osszefogdostak a koltoket, akik szid­­tak valaha is — mindegyik szidta — delutan tiizre keriil­­nek mind, de Llanwrst urnak egy se jutott. Ha netan en is labamat lefele. Szarok a felhore. Tizenharman voltunk Wales­­ben koltok, ebbol tiz valami ege­­szen vadallati modon dilettans, ketto csak-csak, es voltam, ugye, en. Most ezek osszefogdossak a tobbi tizenkettot es azokat akar­­jak feltuzelni. Ertem senki se jott. A kurva eletbe. Azt mondta Gwynedd, hogy delutan kettoig kene a kezirat. Ha kettdig megirom, akkor meg el­­olvassak, eljon ertem a poroszlo es pontban negykor Llanwrst ur feltuzel. Ketto to 1 negyig viszont ebed van, utana meg az egetes, ha tehat nem leszek kesz kettdre, ak­kor nekem annyi. Csak hat egy arva otletem se volt. Mondtam Gwyneddnek, hogy semmi nem jut az eszembe, mas­napos vagyok, oreg vagyok, hu­lye vagyok, nem tudok irni, egyetlen sort nem birok kitalal­­ni, nem lesz enbelolem nemzeti hos, nem lesz enbelolem szar se. Hat nem tetszik utalni a kiralyt?, kerdezte Gwynedd, nem a francot, hat ak­kor azt tessek meg- Irni, dogoljon meg Eduard, ilyen egysze­­ruen, ennyi eleg is lesz, mondta Gwynedd, mert a nok mindig olyan kis praktikusak. A fejem tiizelt, a gyomrom kavargott, szediiltem, a szemei­­met mintha beliilrol nyomtak vol­na kifele, az ember nem ilyen na­pokra idozitene a martirhalalt, egyebkent a hasam is csikart es fosnom kellett. Ott jutott eszem­be a pervatan, hogy van egy fel­­behagyott versem valahol, eld is kerestem, baromi rossz volt, ir­­tam hozza ot sort, Gwynedd ha­­romnegyed kettokor elszaladt ve­le, fel haromkor atjott Llanwrst ur es mondta, hogy minden rend­szidnam, akkor ugye megiscsak akadna kicsi keresmeny. Llanwrst ur az egetes elott iigye­­sen megfojtana, egy perc mulva mar a felho szelerol logatnam a

Next

/
Thumbnails
Contents