Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-02-09 / 3. szám
Zalaba Zsuzsa Az igazi kritikus (lanyomnak) az asztalon versmorzsak Eszter galacsinjai a madaraknak dobja s nyugtazza, hillyeseg a vers nem igy keszul ha akarsz, vegyel JozsefAttilat vagy hallgass radiot hiaba mondom a vers nem hirtelen egesz Eszter hajthatatlan feleteti a madarakkal Kenyszer kakasom megrazza magat torkabol hullanak nagy havak de reggelre megdlik a disznot s a kakasom sirva fakad Roza csodalatos fejen falevelek teste holdszinu szeme helyen virdgok csodalatos Roza, ma valldbol agak agak es hajtasok honaljan fucsomo enyhen illatos mondja Roza szajaban a feszekkel hogy tud Igy dalolni? Roza nem szol hogy is szolna hangok helyett madarak rajzasa ember helyett fafele Roza el igy szaz eve szaz eve... Zalaba Zsuzsa Erintesek cimu verseskotetet a napokban jelentette meg az AB-ART Kiado. Rendelje meg az Eletiinknel! Ara: 39.- Sk A pozsonyi ujvarosi allomas harmadik vaganyan allt az ejszakai vonat, amely Szerdahely iranyaba jart nap mint nap, hogy zakatolva adja at a maga kis uzeneteit az amugy is faradt es ejfelre mar kiegett nepnek. A suttydzdld emeletes okadta a koznapot, az ejszakat, az unalmat, a faradtsagot... A dark a mozdonytol szamitva a masodik vagonban ult, fent az emeleten. A kalauzno unottan gyalogolta vegig a vonat fedelzetet, lent a muszerfalnal matatva bekapcsolta a vilagitast. A vilagitas is olyan volt, mint az ido. Egy nagy rakas turot ert. Nehol felvillantak a neonok, nehol pedig annyira flegmak voltak, hogy meg felvillanni sem akartak. Mire a nia kell. Valamit. Akarmit. — Feljottem ide a kakasulore, mondom magamban, itt tobb a feny, aztan meg hfmezgetni is akarok, tudja, rosszak mar a szemeim... — mondta, aztan beult a kovetkezo boxba. A dark ideges lett. Morgott valamit — eppen pusztuldban volt. Par perccel az indulas elott az oregasszony mar ra is allt a maga ritmusara. Eppen valami marhasagot keszult himezgetni, valami olyasmit, hogy a rozsa elhervad, a szikla meghasad, de az en szivem tehozzad hu marad. Lathatolag nem zavartatta magat... A dark, mas valasztasa nem leven, hallgatta az oreglany monoton dudolasat. Csak alig-alig lehetett kivenni, mirol enekel ulesboxbol, s kezeit beleengedte a fehersegbe. Mintha lassu folyamba nyult volna; olyan erzese tamadt, hogy ha beleesne, talan odaveszne... A vonat ujra mozgasba lendult, s mikor visszanezett, meglepetesere a szemkozti ulesen egy felig ember, felig rovar alak ult. A felig emberi fejen haj helyett cikk-cakkban hosszu csapok logtak, az arc fekete volt, fekete, szdros, kifejezestelen szemekkel. Az alak orrat vagy szajat nem tudta kivenni, mivel azokat finom szdrkepzodmeny vedte. A karok sem vegzodtek ujjakban, hanem fzelt, paranyi kis kacsokban. Az alak szemei nagyokat pislantva tanulmanyoztak ot, s kozben a csapjai a nyugalom jeleivel tekeregtek a feje fdldtt. Gyory Attila Az elfuseralt buli vonat ugy-ahogy kivilagosodott, kivulrol a mozdonybuzi kezdte a futotestekbe aramoltatni a gozt. A szelepeken nagy felhokben parolgott a vilagba a forro, nyirkos goz. Az utasok komalhattak magukat — kezdtek a vagonok atmelegedni... A dark az eles, vakitoan feher neonfenyben olyan volt, mint egy oriasi varju. Tokfeketeben dekkolt az ulesen, agydaganatot hozva az utasokra. Valahonnan, talan hatulrol, egy oregasszony botorkalt a vagonba. Az atjaronal majdnem orra esett, de meguszta. Az ajto elott olyan goz terjengett, mint egy surmo Omega-koncerten. Az asszony elobb lenezett, aztan aprot tiisszentve botorkalt felfele a lepcson. Taskajat oreglanyosan az egyik karjaban fogta, mig a masikkal a korlatot tapizta. Ugy tamadt felfele... Elhaladva a dark mellett, hirtelen ugy erezte, valamit mondamaganak. „Recece, recece, nem vagyok en kapitany, recece, recece, nem jarok en paripan..." Ezt hallgatta a dark, marmar bsszeroppano idegekkel, mfgnem a monoton dallamot el nem nyomta a vonatkerekek nyikordulasa, a sfnek sikitasa, a szelepek hangja, a goz, a megmozdult levego, a mozgas. Elindult a vonat. Pozsonypuspokiig nem csinalt semmit, csak bamult maga ele, hirtelen az ablakon tuli vilagba meresztette a szemet, de a robogo vonat, na meg a sotet a szemebe koptek. Puspokin valaki kirantotta az ajtot, akkor elkepzelte, ahogy az ismeretlen figura felhuzza magat a lepcson, majd behuzza az ajtot... Az ajtot tenyleg behuztak. Az alloreszen mar egesz nagy goz terjengett — talan egy elpattant szelepnek kbszonhetden —, majd a legaramlat hatasara kezdett a lepcsdkon felkuszni. Elnezte a gozt, kihajolt az Mintha csak hallucinalna, valahonnan puha, monoton zene hangjait hozta a terjeszkedo zaj. — Ki vagy te? — hallotta sajat magat, ahogy megszolalt. — A pokember vagyok... Eljottem — valaszolt a leny furcsa, zizego hangon. — Miert? — Mert a halalt varod, s neked el kel menned — mondta a pokember, s csapjai jatekosan ratekeredtek a nyakara. A dark megdobbenve akart meg valamit kerdezni, de eppen jott a kalauzno. — Neki is kerek egy jegyet! — bdkott az allaval elore. A kalauzno szo nelkul kasszirozta be a penzt, aztan tovabblepett. A kovetkezo ulesboxban az oregasszonyt talalta. — Maganak mar kifizette a jegyet az a feketeruhas fiatalember — allitotta le a fizetni keszuld oregasszonyt. Az halasan emelkedett fel, s aprot mosolyintva intett a
